Hát igen, hirtelen felidéződnek bennem jóval korábbi pillanatok. Látom, amint Gundi belép a barcelonai (és a lillehammeri és az albertville-i) olimpia nemzetközi televíziós központjának magyar irodájába, és már ontja is az infókat: innen két sarokra találtam egy üdítőital-automatát, és ha bemutatod az akkreditációs kártyádat, kapsz egy olyan kupont, amivel , ott balra információs füzeteket
találsz minden egyes sportágról
Szóval mesél, és nem fukarkodik az információval, de nem tolakodik, ha valaki már maga is felfedezte az új közeg adottságait. Barátságos és kollegiális, közben pedig mindig belesző egy-két szóviccet vagy amolyan gundis laza poént a hasznos gondolatok közé. De ha pletykaterepre sodródik a beszélgetés, észrevétlenül felszívódik, és talán ő az utolsó, aki megtudja, mit is fröcsög éppen a zuhanyhíradó.
Sosem érdekeltek a pletykák, mindig rácsodálkozva, hálás közönségként hallgattam a közszájon forgó pletyókat.
??? húzom fel a szemöldököm a hálás szónál, majd leolvasva arcomról a jeleket, szinte levegővétel nélkül folytatja
Hálás közönségként annyiból, hogy nekem utolsóként minden szaftos, de már szakállas témát újként tálalhattak.
Ahogy így visszagondolok rád, még a közösen eltöltött telesportos időkre Mióta is ismerjük egymást?
Talán úgy 88-89-óta? Akkor kerültem a sportosztályra, előtte pedig 83-tól külsős ügyelő voltam az MTV-ben, úgyhogy akkortájt találkozhattunk először, szerintem vakargatja az állát, miközben a plafont bámulja jellegzetesen finom vonalú szemüvege fölött.
Atyaég! Tényleg, én is akkor keveredtem a Telesport közelébe, a szöuli olimpia után, s emlékszem, hogy Téged sosem lehetett valamilyen csoporthoz vagy klikkhez verődve látni. Azóta találkoztunk már néhány munkahelyen, sportcsatornáknál, rádióztál is hosszasan, hogy a TV2-ről ne is beszéljünk.
Érdekes, hogy rengeteget dolgoztunk együtt, de igazán, úgy privátice, nem sokat beszélgettünk mereng el.
Szerintem ez azért van, mert Te amolyan különálló bolygóként keringsz a hazai médiakozmoszban. Valahogy sosem voltál az a hold alkat, aki főnökhöz vagy elválaszthatatlan médiapárhoz, szerkesztőtárshoz tartozva keringene jobbra-balra. Jártad a saját utadat, bejöttél a beosztásod szerint, jókedvűen letudtad a munkád, és ugyanolyan hangulatban mentél is a dolgodra.
Sosem voltam az a vegyülős típus nyomja meg egy kis mosollyal a szája szegletében, majd rá jellemző módon, felpörgetve a mondandóját, folytatja. Nem smúzoltam, mert nem éreztem szükségét, hiszen hosszú távon úgyis az számít, amit leteszel az asztalra. És én, sőt valójában mi, ugye, a sporttelevíziózásból jöttünk, ahol nagyon meg kellett tanulni a szakmát, máig abból élek.
Hát, igen. Szerkesztés, műsorvezetés, riporteri munka, vágás, élő közvetítés, és mindezt persze súgógép nélkül Emlékszem, hogy úgy szerkesztő 22 korunkban miként ültünk, mint verebek a dróton, és hallgattuk tátott szájjal a nagyokat egy-egy világverseny közvetítésekor.
Igen, például drága Gyulai Pistink zseniális volt, a legunalmasabb futószámokat is képes volt kész drámaként kommentálni, mert hozzátette azt a pluszt, amitől a képernyőn cikázó pontok emberekké, sorsokká, sztorikká változtak át.
Szerinted az Áll az alku jelenlegi sikere is ebben áll?
Meggyőződésem, hogy erről van szó. Már rég nemcsak táskákat nyitogatunk és tippelgetünk, hanem átéljük a szereplők pillanatnyi lelkiállapotát, együtt rezdülünk velük, a többi játékos és én. Nekem nincs más dolgom, mint hogy figyeljek, és megfelelő irányba lökdössem a szereplőket, és lecsapjak egy-egy különleges pillanatra, amitől az a helyzet egyedi lesz, és megismételhetetlen.
Szerinted meddig futhat ez a szekér így? Neked sem lehet könnyű naponta újat nyújtani, bár látom, hogy a színészi vénád sem veszett el hiába
A cikk folytatását a Maxima 22. számában olvashatjátok el!