Karl Lagerfeld – pontos és intim részleteket ismerhetünk meg a divattervező életéről

Karl Lagerfeld életéről mindenki tudja az alapokat: német származású divattervező, aki nem csak leporolta Coco Chanel nevét, de a legvágyottabb luxusmárkává tette. Copfba fogott ősz haj, sötét napszemüveg, fekete-fehér elegancia és hozzá pökhendi attitűd, ami kijár valakinek, aki elefántcsonttornya tetejéről igazgatja a divat világát. Lagerfeld azonban nem ilyen volt, vagy legalábbis nem csak ilyen. Bár memoárt ő maga sohasem adott ki, a Laurent Allen-Caron által írt A titokzatos Lagerfeld című könyvben olyan részleteket tudhatunk meg róla, melyek közelebb hozhatják hozzánk a divatvilág legendás alakját.

Karl Lagerfeld gyerekkora

Karl Lagerfeld 1933-ban született Hamburgban, apja gyártulajdonos, akinek sűrített tejre épített birodalma gondtalan jólétet biztosított családjának. Ötvenéves elmúlt már, mikor fia megszületett, ráadásul munkája gyakran elszólította otthonról. Mégis igyekezett mindent megadni gyerekeinek, és itt nem csak az anyagi javakról van szó, szeretettel, gondoskodással fordult feléjük. Mindez már kevésbé mondható el anyjáról, aki rideg volt és távolságtartó, nem tűrte az ellenkezést, fiával kimondottan türelmetlen volt. „Anyám egész életét azzal töltötte, hogy borzasztó dolgokat vágott a fejemhez. Például: El kéne mennünk a kárpitoshoz! Akkora az orrlyukad, hogy függönyt kell rakatnom eléjük!” Mégis, anyja volt az, akiért rajongott, akinek szurkálódásait inkább jelleme alakítására, finomítására használta fel egész élete során.

Ahogyan az az elbeszélésekből kirajzolódik, a kis Karl burokban nőtt fel, óvva a világ minden szörnyűségétől, amiből pedig kijutott volna rendesen, ha nem olyan szerencsések, hogy a második világháború éveit bad bramstedti villájukban töltik, távol a náci Németország rémtetteitől. Védelmét szolgálja az az álomvilág is, melyet maga köré épít.

„Papírsuhogás, majd ceruzasercegés a papírlapon. Órák, napok telnek így, szinte zavartalan ritmusban. A kisfiú továbbra is olvas, álmodozik és rajzol, ebben a világtól elzárt, hatalmas fák lombjaitól rejtett, fehér kis nemes palotában, amelyet még nem rombolt szét a valóság.”

Lagerfeld már gyerekkorában is rajongott a könyvekért, falta a filozófiai írásokat, a regényeket, Romain Rolland vagy Éduard von Keyserling művei óriási hatással voltak rá. Lagerfeld mindig is más volt mint a többiek. Magának való úrifiúcska, aki szívesebben rajzolgat a szobájában, mint fára mászik, aki értelmesebb szórakozásnak tartja egy regény olvasását, mint az udvaron rohangálást. Hosszú hajával, mindig tiszta, mindig rendezett öltözékével kilógott osztálytársai közül, és ezt egyáltalán nem bánta. Esze ágában sem volt olyannak lenni mint ők, mint mások.

Még egy dolog segítette benne, hogy egy másik, immár letűnt kor idilli világát építse fel képzeletében, ez pedig Adolph von Menzel 1850-ben festett La table ronde festményének másolata, amelyen II. Frigyes porosz király látható a Sanssouci-palotában, pompás baráti vacsora közben. A festményt még gyerekként kérte szüleitől és Lagerfeld egész felnőtt életére hatással volt. A látottakat egybegyúrta olvasmányélményeivel, majd évtizedekig azon dolgozott, hogy saját életét is oly impozánssá tegye, mint amilyen a rizsporos parókáiban megörökített díszes kompániáé lehetett.

Hamburgból Párizsba

16 évesen édesanyja vitte el magával Christian Dior hamburgi divatbemutatójára, amely esemény sorsfordító hatással volt rá. 

„A kirakós darabjai kezdenek összeállni. Karl eleget látott a háborúból ahhoz, hogy megértse, a weimari köztársaság halott, és el is temettetett, sőt azzal is tisztában van, hogy Goethe és más költők felvilágosult Németországa nem tér vissza egyhamar. Az elegancia világa, amelyről gyermekkora óta álmodozott, máshol azonban még létezhet, és neki a lehető leghamarabb meg kell találnia ezt a helyet. Ez pedig hol máshol lehetne, ha nem Franciaországban? A dolog egyszerű: »Közöltem a szüleimmel, hogy Párizsba megyek, mert divattal szeretnék foglalkozni«” – emlékszik vissza Lagerfeld.

Párizsba érkezését semmiképp se úgy képzeljük el, mint a fiú történetét, aki egy bérház huzatos padlásszobájából indult meghódítani a divat fővárosát. A családi háttere lehetővé tette, hogy kényelmes életet alakítson ki, és miközben a Lycée Montaigne középiskolába járt, volt ideje felfedezni a várost. Hosszú délutánokat töltött a moziban is, hogy francia filmeket nézve tökéletesítse nyelvtudását és kiejtését, és mindezt természetesen elegánsan tette, a legjobb divatházaktól beszerzett ruhákban.

Izgalmas és érdekes részleteket mutat be a könyv Lagerfeld és Yves Saint-Laurent kapcsolatáról is. 1954-ben találkoztak, a mindkettejük karrierjét elindító divattervezői versenyen, amit a Nemzetközi Gyapjúszövetség hirdetett meg. 

„Mindketten nagyon fiatalok, Yves 18, Karl 21 éves, jól neveltek, intelligensek. Szerényen álldogálnak a divatvilág főpapjai előtt, akik őket találták a legjobbnak. A zsűriben két nagy név is van: Pierre Balmain és Huber de Givenchy.” 

Míg Balmain Lagerfeldnek ajánl fel munkát, amit ő elfogad, Saint-Laurent úgy dönt, visszautasítja Givenchyt, és végül jól dönt, hisz egy évvel később bejut Diorhoz. A két fiatal pedig barátra talál egymásban, kevésbé lesznek magányosak. 

„Kezdetben nem is annyira Karl tehetsége volt vonzó, hanem a személyisége. Egyszerre volt gazdag ifjús és dandys, és sokkal nagyobb sznob volt, mint Saint-Laurent. Minden percben építette önmagát, ami érződött is. Építette az imidzsét… Azt akarta, hogy mindenki odalegyen érte.”

Féltékeny mégsem volt pályatársa sikereire, nem vágyott a Dior csillogására, évekkel később mégis kiüresedett, majd elmérgesedett a viszály közöttük, igaz, ez utóbbiba már a szerelmi szálak is jócskán belegabalyodnak. A könyvből megismerhetjük, miként változott meg kettejük kapcsolata, miközben rálátásunk nyílik Párizs bohém, kicsapongó oldalára, az éjszakai élet mélységeire, a zárt körű szórakozóhelyek csillogására, melyeknek egyre inkább törzsvendégei lesznek ők is. Míg azonban Saint-Laurent idővel megtalálta a módját, miként tudja némi itallal és drogokkal levetkőzni gátlásosságát, Lagerfeld nem élt semmi ilyennel. 

Helyette dolgozott, sorra vállalta a munkákat, tervezett kisebb nagyobb divatházaknak, miközben élvezte szabadságát, annak kettősségét, hogy bár nem szignózza a ruhaterveit, mégis egyre nagyobb a hírneve, titokzatosságával pedig már ekkor, tudatosan aládolgozik a személyéről szóló mendemondáknak.

„Megindul róla a szóbeszéd. Ki ez a fiatal német, akit mintha divatlapból vágtak volna ki? Honnan jött? Mit keres Párizsban?… Annál is inkább terjednek a pletykák, mivel Karl két kézzel szórja a pénzt. Úgy akart élni Párizsban, ahogy a filmekben látta. Hófehér Rolls-Royce, pezsgő, reggeli a Maximban. Ezt a szerepet akarta játszani, ő akart lenni a király – meséli későbbi jobbkeze, Vincent Darré. – … Ezt a múltat egyébként tudatosan homály fedi, teret hagyva a legőrültebb történeteknek… Karl nem törődik a pletykákkal. A sűrű köd, amely gyerekkorának helyszínét beburkolta, Párizsba is követi. A hallgatás az egyik legjobb szövetségese. Tudatosan ápolja a személye körül kibontakozó művészi titokzatosságot. A tökéletes külső látszata mögött történetek, érzések, titkok rejtőznek – ám ez az intim valóság hozzáférhetetlen. Elrejtik a paravánok, az álarcok, amelyeket a fiatal divattervező kedve szerint cserélget.”

Karl Lagerfeld szerelme

Egyvalaki volt csak – anyján kívül –, aki bebocsátást kapott e paravánok mögé, aki ismerte valódi énjét: Jacques de Bascher de Beaumarchais. 

„Ez az 1971-es találkozás Lagerfeld életének legboldogabb, legmágikusabb, ugyanakkor legfelkavaróbb és legtragikusabb pillanata. Az a pillanat, amellyel a két férfi története elkezdődött. Két férfié, akiket ugyanaz a szenvedély hajt: elszökni a valóság elől és másikat alkotni a helyébe. … Karl számára Jacques testesíti meg az alkotás lényegét: a vágyakozást, a szabadságot, a frissességet és a vakmerőséget. Ő a múzsája.”

Jacques azonban a kívülállók, az átlagpolgár szemében gyakran nem volt több egy romlott, léha alaknál, aki vagyonának (és Karl vagyonának) hála nem dolgozik, és míg nappal a tökéletesen megkomponált úriember képében tetszelgett, az éjszakai mulatozások egy másik oldalát mutatták meg.

„Egyesek számára izgató, mások szemében botrányos, rosszindulatú dolgokat. … Jacques iszik, drogozik, egyik szeretőt fogyasztja a másik után, és egyre intenzívebb élményekre vadászik… Karl a saját démonjaira bízza Jacques-ot, az övéi megfontoltabbak. Olyan régóta gyakorolja az önuralmat, hogy még ez az őrült időszak sem zökkenti ki belőle. »Úgy éltem meg ezeket az éveket, mintha egy üvegbúra alól figyelném az eseményeket. Csodálom azokat, akik rombolják magukat, de bennem van egy erős ösztön az egészségem megőrzésére, ami mindent felülír.« … A Jacques által összeizzadt bároknak, a Saint-Anne utcai hátsó szobáknak immár nincsenek titkaik Karl előtt. Pontosan tudja, ki volt ott, és kivel mit csinált. … A cinkosság érzését élte meg azáltal, hogy Jacques mindent elmesélt neki.”   

18 év adatott meg kettejüknek, Jacques 1989. szeptember 3.-án hunyt el, AIDS-ben. Bár ő maga állítólag jól viselte az elmúlás gondolatát és nem bánt meg semmit, Lagerfeldnek talán akkor először kellett szembesülnie olyan veszteséggel, amin nem tudott egykönnyen túllépni.

„…nem akarta, hogy meghaljon az a valaki, akit annyira szeret. Élete könyvének ez az egyetlen olyan fejezete, amelyet képtelen mindenestül kitépni, és ami félő, hogy semmivé lesz… Karl soha nem éreztette fájdalmát Jacques-kal. Nem akarta, hogy aggódjon. Egészen kivételes volt, igazi úriember.”

Jó tíz év kell számára, hogy a színfalak mögött is továbblépjen, mely idő alatt szakmai sikerei nőttön nőnek. Ő azonban láthatóan nincs jól, meghízik, alakját bő ruhák mögé próbálja rejteni. 1999-et írnak, mikor eladja szeretett kastélyát, a Grand Champ-ot, legboldogabb éveinek helyszínét, azt az épületet, melyben formát öltöttek gyerekkori álmai. Igaz, mindennek prózaibb okai is vannak: „az adóhatóság vizsgálat alá vonta mintegy 200 millió frank kapcsán.” Bárhogyan is, az átváltozás megkezdődik, 13 hónap alatt 43 kilót ad le, így az ezredforduló már egy új Karl Lagerfeldet tár a világ elé, azt, aki vélhetően a legtöbbünk számára ismerősen fest.

„Karl megújult személyisége egyszerűen utánozhatatlan. Fekete-fehér, letisztult ruházatával önmaga logója. Frappánsan így fogalmaz: »Fiatalabb koromban karikaturista akartam lenni. Végül én magam lettem karikatúra.«”

A párizsi Warhol

Lagerfeld egyik zsenialitása abban állt, hogy remek megfigyelőként előre észrevette a divat változásait. Idejében felismerte, hogy az haute couture helyét átveszi a prêt-à-porter, érezte, ennek luxusszintre emelése lesz az ő útja. Így került a Chloé divatházhoz, melynek ázsióját az egekbe rántotta a Lagerfeld által tervezett újszerű, friss, mégis a legapróbb részletekig elegáns kollekciói. Ontotta magából a rajzokat és ötleteket, folyamatosan alkotott, olvasott, tájékozódott, majd ismét rajzolt, újragondolt, színezett. Alkotásvágya kimeríthetetlen volt egész életében. 

„A »többnyelvű hontalan« 37 éves korában már évente közel 2000 ruhát és kiegészítőt tervez, mindegy 20. divatcégnek… »Egyszer drága ruhakollekciót készítek, máskor olcsót, pulóvertől a fürdőruháig. Soha nem csinálom meg kétszer ugyanazt, akkor sem, ha másik országban dolgozom.«”

A sikerekkel természetesen együtt járt a vagyon is. Párizs legjobb környékén vásárol ingatlant, majd az évek során több másikat is. Kastélyt újított fel Franciaországban, majd Monacóban, minden otthonát az aprólékos odafigyelés vágyával, a legjobb minőségben, korhű vagy épp egy adott stílusirányzatnak megfelelő, kifogástalan módon rendezte be. 

„Karlnak nem csak az új trendekhez volt jó érzéke, azt is tudta, kikkel kell barátkozni. A jelentős bevételekkel és vagyonnal rendelkező Lagerfeld az amerikai hedonista csapat rendelkezésére bocsátotta egyik lakását a Bonaparte utcában, majd egy másikat is, nem messze a sajátjától… Oda jártak az amerikaiak beszélgetni, rajzolni, fotókat készíteni egymásról vagy csak aludni. … A Saint-Germain körút alkotóműhelye és az Andy Warhol-féle La Factory hasonlítanak egymásra. … Mentori szerepében Karl nagy hatást gyakorol az amerikai csapatra. Hatalmas műveltsége, történelmi utalásokkal átszőtt gondolatai és idézetei ezoterikusnak tűnnek az amerikaiak szemében. … Lagerfeld még mindig egy fura pasi, aki tőlük teljesen eltérő módon nem iszik, nem dohányzik, és nem drogozik, ami valószínűleg nem csak belső tartás kérdése, hanem a kontrollvesztéstől való félelemé is.”

A hiányzó utolsó évtized

2008-ig a könyv igazán részletes módon mutatja be a divattervező életét. Olvashatunk róla, milyen kapcsolat fűzte Ines de la Fressange-hoz, a Chanel arcához, megtudhatjuk, miért volt oly úttörő, mikor 2004-ben a nevét viselő márka közös kollekciót mutatott be a H&M-mel, majd arra is magyarázatot találhatunk, miért nem volt jelen Yves Saint-Laurent temetésén. 

„Miközben a politikai korrektség egyre nagyobb hangot kapott a közéletben, Lagerfeld egyre kevésbé fogja vissza magát. Csípős odamondásai is elhíresülnek, még akkor is, ha ezzel sokak ellenszenvét váltja ki. A karcsú modellekkel kapcsolatban például ezt nyilatkozza: »A kifutón senki nem akar gömbölyded nőket bámulni. A dagadt nők csak ülnek a tévé előtt, zabálják a csipszet, és fennhangon hangoztatják, hogy a modellek kórosan vékonyak és undorítóak. Csakhogy a divatvilág az álmokról és az illúziókról szól.«”

Az éremnek azonban több oldala van. A könyv élete több időszakából is idéz embereket, akik szerint a divattervező roppant kedves, segítőkész ember volt. 

„A rideg divatcsászár álarca mögött egy hihetetlenül gyengéd, kedves valaki áll. Karl végtelenül udvarias volt, mindig nagyon figyelmes és előzékeny másokkal, igazi széplélek. Nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is sokakat támogatott, és ezt mindig a legnagyobb tapintattal tette. Ahhoz is jó érzéke volt, hogy elérje, okosabbnak gondold magad a társaságában, mint a találkozásotok előtt.”

Úgy tűnhet tehát, teljes képet kaphatunk a divatcézár életéről és jellemvonásairól, és (feltehetően) ez sok szempontból így is van, mégis olyan a könyv, mint amiből egy fejezetet kihagytak. A 2010-es évekről szinte csak érintőlegesen esik szó: szóba kerül keresztfia, Hudson Kroenig, Choupette cica is feltűnik, de nem tudunk meg semmit betegségéről, vagy arról, hogy a színfalak mögött miként vélekedtek az utódlásán. Mint azóta megtudtuk, Virginie Viard-t nevezték ki vezető tervezőnek a Chanelnél, mégis, az életrajzi írás említést sem tesz róla, holott a nő 1987 óta dolgozik a divatháznál, mialatt hosszú évekig Lagerfeld jobbkeze volt. Ezt a kíváncsiság szította hiányérzetet leszámítva azonban a könyv elolvasásra érdemes, remek összefoglalója Karl Lagerfeld életének.

„Jacques hamvai egy titkos helyen vannak anyáméval együtt. Egy napon az enyém is odakerül. Nem akarok temetést, semmit. Jöttem egy napon és egy másikon elmegyek. Ahogy azt mondani szokás: nem sürget semmi.”

Könyv & divat

• Szerelem, tragédia és újrakezdés – Coco Chanel élete nem csak a ruhatervezésről szólt
• “Hős akartam lenni, és nem értettem, miért ne lehetne egy lány hős” – Vivienne Westwood, a divat provokátora