A nő, aki Hitler kádjában fürdött és halottakat fotózott a Vogue-nak: Lee Miller

Megszokott fotós kompozíció: szép, fiatal nő fürdik egy kádban, mosdókesztyűs kezével vizet csöpögtet csupasz hátára. A hétköznapi, már-már unalmas esztétikát azonban a feje tetejére állítja és megannyi jelentéssel tölti meg a bizarr részletek és a kontextus: hogy mikor és kinek a hátrahagyott fürdőszobájában készült a fotó? A kilépőn heverő bakancs ugyanis nem egy esőben kirándulós naptól lett saras, hanem mert a tulajdonosa az eső áztatta Dachau haláltáborát járta vele. A félrenéző tekintet pedig még pár órával korábban holtak arcainak látványát fogadta be, és a kád szélén sem egy szerető férjnek a képe áll bekeretezve, hanem egy háborús bűnösé, Adolf Hitleré. 

A művészettörténeti kánon – mint sok más női alkotó esetében, gondoljunk csak a preraffaelita művészekre – a szépsége révén emlegette, tehetségét figyelmen kívül hagyta, elfeledte. Fotós karrierjét az 1980-as években kezdték el felfedezni és helyén kezelni azok a feministák, akik a női művészek, különösen a szürrealisták életét vizsgálták, köztük Millerét is. Ám munkássága mélyére úgy igazán saját fia, Anthony Penrose kezdett el leásni, amikor édesanyja halála után szembesült azzal, hogy Lee nemcsak Picasso jó barátja volt (mások szerint szeretője is), hanem szürrealista fotósként is rendkívüli teljesítményt nyújtott. Arról, hogy kevesen ismerték ezt az oldalát, azért maga Lee is tett, ugyanis az idős éveit visszavonultan élte egy farmon, a riportképeit pedig gondosan elcsomagolta a padláson, ahogy elméjében a második világháborús tapasztalatait, és ezekről még a saját fiának sem mesélt. 

Amikor tehát Lee Miller 1977-ben, 70 éves korában meghalt, nevét csak a művészvilág néhány szakértője ismerte. Pedig pályafutása ennél jóval többet érdemelt: David E. Scherman amerikai fotóriporterrel együttműködve készítette a II. világháborús kegyetlenségek leghíresebb képeit, pózolt, és a gyakornoka volt Man Ray-nek, hírneve mégis elmaradt művészettörténeti jelentőségétől.

Mindez akkor vett nagyobb fordulatot, amikor Miller fia, Anthony Penrose egy padláson rátalált édesanyja munkáinak archívumára. Azóta hatalmasra nőtt az érdeklődés Miller művészete iránt, és a floridai Salvador Dali Múzeum egy olyan kiállítást rendezett számára, amely középpontjában a szürrealista művészetben betöltött szerepe állt. De nyílt Miller divatfotóira fókuszáló kiállítás is, amely a nő egykori kelet-sussexi otthonában rendeztek meg. 2013-ban Miller nevében alapítványt hoztak létre Angliában, és a több mint 80 000 negatívja méltó helyet kapott. 

Fájdalommal teli múlt

Lee életében korán megjelent a fotózás, ami azt illeti elég bizarr, rossz érzéseket keltő módon. Kamaszkorában ugyanis meztelenül állt modellt, ráadásul nem másnak, mint a saját apjának, az amatőr sztereófotósnak, Theodore Millernek. „Olyan fotókat készített róla, amelyek a mi szemünkben nagyon kétes értékűek” – mondja Marion Hume divatszerkesztő a Teresa Griffiths által rendezett Capturing Lee Miller című 2020-as dokumentumfilmben.

A felvételek között szerepelnek olyanok is, amelyeken a lány meztelenül hancúrozik az apja ágyán, kifejezetten erre az alkalomra felbérelt fiatal női modellekkel, meglehetősen erotikus pózokban. De akadnak olyan, egészen intim képek is, amikor a lány az apja ölében ül, és a felületes szemlélő számára ezek a képek inkább egy fiatal nő és jóval idősebb szeretőjének, mint apa és lánya portréinak tűnnek. Az apja viselkedésére sötét árnyékként vetül az is, hogy a mérnök végzettségű férfi egy nagy gyár vezetője volt a New York állam északi részén fekvő Poughkeepsie városában, és állítólag kihasználva a hatalmi helyzetét, a női alkalmazottait molesztálta.

Penrose, a művész fia is elítélte az ominózus “alkotásokat”, szerinte egy apa és lánya viszonyába nem férnek bele az efféle fotók. Arról, hogy maga Lee mit gondolt az ominózus képekről, hogyan élte meg a fotózásokat, nem maradtak fent írásos dokumentációk, így a témával kapcsolatos érzései nagyrészt rejtve maradtak a kutatók előtt. Ám egy másik, sötét titok, amit szintén Antony Penrose fedezett fel az édesanyja halála után még aggályosabbá teszi az apja által kattintott képeket. Lee testvérei, Erik és John ugyanis elárulták, hogy 1914-ben, amikor Lee hétéves volt, a család barátaihoz küldték New York közelébe, amíg édesanyja, Florence kórházban feküdt.

Ott megerőszakolták és kankóval fertőzték meg – nyilvánvalóan a család egyik férfi barátja vagy rokona, akinél lakott.

Története kísértetiesen hasonlít az elmúlt hetekben meghalt filmsztár, Anne Hech-éhez, akit gyermekkorában szintén molesztált az apja.

A szülők Lee elkövetője ellen nem tettek feljelentést, talán a botránytól, és a meghurcolástól való félelem miatt. A látencia egyébként még napjainkban is nagyon magas a nemi erőszak kapcsán, a gyermekeket érintő szexualitás zaklatást pedig pláne óriási hallgatás övezi. Az abuzált gyerekekre ráadásul gyakran rásütik, hogy hazudnak, így olykor maguk a szülők döntenek a megbélyegzéstől való félelem miatt amellett, hogy inkább nem jelentik fel az elkövetőt. Arról, hogy mi történt ezekben az időkben a Miller családban, Lee mennyire maradt egyedül a traumájával, nincsenek információink, ám a későbbi, férfiakhoz és az önmagához fűződő viszonya azt mutatja, hogy ez a szörnyű esemény az egész életén, kapcsolatain és munkásságán is lenyomatot hagyott.

Férfiak vászna

A kamasz Lee-t Manhattan-ben fedezték fel, és a fotósok egyik legfelkapottabb múzsája lett. Olyan neveknek állt modellt, mint Edward Steichen, vagy Arnold Genthe, és szerepelt a Vogue címlapján is. 1928-ban egy róla készült meztelen képpel hirdettek egy női egészségügyi terméket, ami hatalmas botrányt kavart, és ez megakasztotta a modellkarrierjét. Ugyanakkor elindította a fotózás útján. Elhatározta, hogy a híres fotósnál, Man Ray-nél fog tanulni. Az akkor 39 éves Ray rendszeresen fotózta a 17 évvel fiatalabb lányt. A rögeszméje, hogy szürreális testrészek sorozataként – fej nélküli törzs vagy egy pár láb – fényképezte Leet, aligha segítette eloszlatni azt a gyermekkori traumából fakadó érzést,

miszerint mások rendelkeznek a teste felett, és ő maga egy vászon, amelyre a férfiak kivetíthetik a fantáziájukat.

Ekkoriban született róla az a fentebb említett ominózus sorozat is (1930-ban, Párizsban, a szerk.), amikor apja és Many Ray lefényképezte Lee-t, amint meztelenül hempereg másik három meztelen nővel.  A kamasz lány ekkor már Ray szeretője volt, és kapcsolatuk alatt szivacsként szívta magába a fotográfiai tudást Man Raytől, aki később a saját neve alatt gátlás nélkül megjelentette a fiatal tehetség képeit.

„Kezdetben Párizsban – mondta Penrose a Guardian-nak –nagyon boldog voltam, hogy Man Ray neve alatt publikálhattam a fotóim. Azt mondta: „Olyan közel álltunk egymáshoz, mintha ugyanaz a személy lettünk volna, úgyhogy nem számított. Aztán elkezdett számítani.” 

Amikor 1932-ben elhagyta a férfit, és visszatért New Yorkba, ahol viszonyt folytatott Asziz Eloui Beyvel, egy nála 16 évvel idősebb egyiptomi arisztokratával, keresett portréfotóssá vált. Ennek ellenére még tíz évnek és a háború kitörésének is el kellett telnie ahhoz, hogy igazán megtalálja azt a szegmenst a fotózásban, amiben valóban erős volt. Magánéletében egymást követték a férfiak, férjhez ment, majd elhagyta Eloui Bey-t (bár csak 1947-ben váltak el), és elkezdett ismerkedni Roland Penrose gazdag angol művésszel, aki szokatlan módon csak hét évvel volt idősebb nála. Amikor 1937 nyarán, franciaországi vakációjukon először összejöttek, a férfi bemutatta őt Pablo Picassónak. Azon a nyáron Picasso hat portrét festett Lee-ről, köztük egy olyat, amelyen a nőnek a lábai között egy harmadik szeme volt. Kislányként megtanulta az apja révén, hogy a férfiak szeretetét és elismerését úgy nyerheti el, ha levetkőzik előttük, első mentora és egyben szerelme is tárgyként kezelte. Érthető, ha idősebb fejjel, amikor már fotósként bontogatta a szárnyát, megfogadta, hogy inkább fényképez, minthogy ő legyen a fotó.

Jeges düh

Mark Haworth-Booth kurátor szerint Lee-t a bántalmazás érzékenyebbé tehette azokra a traumákra, amelyeket később a háborús tudósítások miatt kellett átélnie. Lee ugyanis híresen távol tudta tartani magát a látott szörnyűségektől. Legalábbis akkor, amikor a kamerájával fókuszált és kattintott. Mint 1945-ben, amikor képeket készített Dachau felszabadításáról.

A fia szerint az, hogy anyját gyermekként megerőszakolták, és hogy tizenéves korában látta meghalni azt a fiút, akibe szerelmes volt, nemcsak a világnézetét, hanem a munkásságát és a személyiségét is formálta. 

„Ha ezen a prizmán keresztül nézzük Lee-t, láthatjuk, hogy képes volt érzelmileg eltávolodni egy bizonyos pontig. Mint amikor a koncentrációs táborokban halott emberek arcába nézett, és közelről fotózta őket. Amikor interjút készítettem Schermannel (Lee fotós társa volt, a szerk.), azt kérdeztem: „Hogyan csinálta ezt? Hogyan állt ott és készítette ezeket a képeket? Erre ő azt mondta, hogy jéghideg dühvel” – emlékezett vissza a Guardian interjújában arra a beszélgetésre, amelyet az anyja egykori fotóstársával készített. Penrose szerint édesanyjában a gyerekkora óta elnyomva maradt a fel nem dolgozott düh, és a háborús élményei súlyosbították azt. Penrose szerint PTSD-ben szenvedett.

A fia azt is elárulta a nyilvánosságnak, hogy Miller nem volt valami jó anya. Hajlamos volt az alkoholfogyasztásra, és mint sok traumatizált ember, olykor dührohamot kapott. Lee, ahogy az érzéseit, úgy a fiát is távol tartotta magától, annak ellenére, hogy sokat aggódott a biztonságáért. Ez különösen fájó volt a fúnak, ugyanis a nő másokkal melegszívű tudott lenni. Penrose ennek ellenére nem fordult el az édesanyjától, sőt, élete nagy részét annak szentelte, hogy megteremtse a művésznő örökségét. A mai napig a Lee Miller Archívum és Penrose Gyűjtemény igazgatójaként tevékenykedik szülei egykori otthonában, a sussexi Farley House-ban, ahol Picasso is megszállt 1950-ben, amikor másodszor látogatott az Egyesült Királyságba.

Penrose-ról készült egy fotó, amint Picasso térdén ül, és vidám pillantást vetnek egymásra. Ezen a látogatáson Picasso megkedvelte a házaspár Ayrshire bikáját, William-et, amely az 1950-es Grasshopper Bulls című, az Egyesült Királyságban még soha ki nem állított művét ihlette. Kapcsolatuk Lee-vel közismerten mély volt, Picasso számos képet festett róla, és hasonlóképpen a fotós is rengeteget kattintott a művészről.

„Tudom, léteznek utalások arra vonatkozóan, hogy a kapcsolatnak szexuális vonatkozása is volt” – mondta Maya Binkin, a Newlands House művészeti igazgatója az Art News-nak, „De szerintem ez nem számít. Hatalmas tiszteletet tanúsított iránta, élvezte a társaságát és nagyra értékelte a barátságát.”

A kurátor szerint kölcsönösen építkeztek egymásból, Picasso múzsaként tekintett rá, míg Lee a Picassóval való barátságával új közönséget vonzott be a fotói számára: 40 év alatt közel 1000 fotót készített a művészről.

Picasso kapcsán ma már azt is tudjuk, hogy nemcsak egy zseni, hanem nárcisztikus önimádó volt, aki azokat a nőket, akikbe beleszeretett, eleinte piedesztálra emelte, majd semmibe vette őket. Lee fia, bár a kritikát jogosnak tartja, miszerint Picasso abuzív volt, mégsem tud szörnyetegként tekinteni rá, mivel számára úgy tűnt, hogy édesanyja és a művész mély szeretettel viseltetett egymás iránt, barátságuk hosszú évtizedekig kitartott.

„Könyörgöm, higgyétek el, hogy ez igaz!”

– írta Lee egy faxban a Vogue szerkesztőjének, miután Bichenwaldban és Dachauban készített képeket a felszabadítás ideje alatt, abban az időben, amikor már haditudósítóként dolgozott, és amikor szándékosan, akár akaratlanul, világszerte kevesen voltak tisztában azzal, hogy mi zajlott a náci koncentrációs táborokban.

Fotói bizonyítékként szolgáltak a hitetlenkedő amerikai és brit közönség számára.

A nyilvánosság számára a Vogue 1945. júniusi amerikai kiadása Miller haláltábori fotóit a fentebb említett, közvetlen üzenetével együtt nyomtatta ki. A magazin akkoriban is a divatról, trendekről, szépségről és a luxusról szólt, ezért a képek különösen sokkolóan hatottak a lapjain, hatalmas vállalásnak számított, hogy leközölték a dokumentarista képeket. Valószínűleg azóta sem mutatták meg ilyen közelről a pőre és döbbenetes valóságot.

Ironikus módon azonban a leghíresebb fotó a korszakból, amelynek elkészítésében ugyan Miller is részt vett, nem az ő munkája. David E. Scherman, a társa fotózta 1945. április 30-án, Dachau felszabadítását követő órákban. Miller és Scherman Hitler müncheni lakásában találták magukat, amelyet éppen akkor rohantak le az amerikai katonák, és ott készült a híres fürdőkádas kép is. (Akkor még nem tudták, hogy az a nap később úgy vonul be a történelembe, mint amikor Hitler öngyilkosságot követett el). A fotó a Vogue-ban jelent meg, egy hasonló, Schermant a kádban ábrázoló képpel együtt, amely már régen feledésbe merült. A sorozat darabjai a súlyos végórákban készültek, amikor a szövetséges erők egyre közelebb nyomultak Németországban.

Kevesen tudják azt is, hogy Lee ezekben a napokban, pontosan 1945. április 18-án, a müncheni városházán lefényképezte Ernst Kurt Lisso náci hivatalos főpolgármester-helyettes és családja öngyilkosságának jelenetét. Miller egyik legerősebb, és talán legszebb portréja Leizpig lányáról, Regina Lissoról készült, aki ciánmérgezésben halt meg. A kamasz egy fotelben, kifogástalan frizurával, ápolónői egyenruhában ül, hátrahajtott fejjel, mintha csak egy délutáni olvasásban aludt volna el. 

Megrázó, de lírai szépségű portréjával Miller nem félt megmutatni, hogy a halálnak milyen sokféle arca van.

Ahogy a fia is mondta egy korábbi interjújában, Lee szürrealista szeme mindig jelen volt. Akkor is amikor riportokat fotózott: a határokat nem ismerő emberi kegyetlenség dokumentációi mellett váratlanul előkerültek olyan fotók is, ahol a háború irrealitása egyfajta melankolikus szépséget ölt. Anyja képeiből kiindulva, Penrose úgy gondolja, hogy egy haditudósító egyetlen értelmes képzése az, ha először szürrealista lesz –

hiszen akkor már semmi sem lesz számára túl szokatlan az életben.

Nem lehet elég mélyre temetni az emlékeket

Amikor 1949-ben, Rolanddal egy sussexi tanyára költöztek, Lee Miller a padlásra tette a fotóit, és alig beszélt a háborúról. Ennek ellenére nem békélt meg, és valószínűleg nemcsak az adrenalin és a bajtársiasság hiányzott neki, mint sok nyugdíjba vonult haditudósítónak. Hanem a belső nyugalom, és az a tiszta ősbizalom, amivel gyerekként fordulunk a világ felé, és amit hétévesen erőszakkal elvettek tőle. Lee identitását sokáig a körülötte lévő férfiak határozták meg, és csak a háború iszonyú körülményei között érezte úgy, hogy a munkájáért, az elhivatottságáért, önmagáért értékelik és tisztelik . A fia szerint hazatérve sose találta meg igazán a belső békéjét, és mindazok a szörnyűségek, amelyektől a fotózások alatt érzelmileg eltávolodott, a békeidőkben elő-előtörtek. Hiába próbálta az emlékeit a padlásra és a tudatalattijába száműzni, azok követték őt a vidéki idillbe, és szóltak hozzá.

(Daily Mail, Independent, Múlt Kor, Art News, Guardian)