Még mindig őrzik az egykori divatos Pest hangulatát a belváros eldugott butikjai

Amikor nagymamám hagyatéka között raktam rendet, találtam egy asztali naptárt 1956-ból. Természetesen azonnal az október 23-i héthez lapoztam, ahová nagymamám apró betűkkel feljegyezte: 

Hogy nagymamám elegáns úrinő volt még a történelem viharában is, az tény, ahogy valószínűleg az is biztosra vehető, aznap valószínűleg nem vett harisnyát. Számomra viszont a harisnyavásárlás mint fontos teendő arról árulkodik, ruhát venni akkoriban nem volt mindennapos dolog. Sőt még a 80-as, 90-es években is hatalmas élményszámba ment elmenni anyukámmal egy butikba, és évente egyszer-kétszer új ruhákat venni, vagy nézni, ahogy a válltöméses blúzokat próbálgatja a fülkében, persze szigorúan válltömést rögzítő, díszes biztosítótűvel.

Az Imagine Divat a belvárosban tematikus sétáján még ezeknél az emlékeknél is régebbre utaztunk vissza Czakó Zsófia író magabiztos vezetésével, arra a kérdésre keresve a választ: Hogyan követhetőek nyomon a társadalmi változások az öltözködésen keresztül, és miként képezi le a nők szerepét a divat az elmúlt századokban?

Átrohanva a városon, az ember ritkán gondolkodik el, vajon mennyi történetet őriznek ezek az utcák, mennyi mindenről árulkodik egy-egy köztéri szobor. Első állomásunk a Veres Pálné utca, amelynek névadójáról – bevallom – egyáltalán nem tudtam semmit, legfeljebb azt, hogy Veres Pál felesége lehetett. Pedig Veres Pálné, született Beniczky Hermin Kalorina, rengeteget tett a nőügyekért. Mint megtudjuk, már ruhája is sok mindent elárul róla. Egyrészt azt, hogy a 19. században élt. Ennek egyik jele, hogy fűzőt visel, ruháját magyaros motívumok díszítik (a magyaros öltözet divatba jövetelét mindig egy vészkorszak előzte meg), valamint egy úgynevezett turnűrt, fenékpárnát hord. Utóbbit Friedrich Worth, 1800-as években élő angol divatdiktátor, az haute couture atyja találta fel, aki feleségére szabta modelljeit, hogy bekerüljön III. Napóleon udvarába. Próbálkozása és állhatatossága sikert aratott, végül Napóleon felesége, Eugénia, sőt Sissi is tőle rendelt ruhákat.

Veres Pálné, aki megalapította az Országos Nőképző Egyesületet, egy Nők Lapja című folyóiratot is indított nőknek, ám ez nem élt meg túl sok kiadást, és nem sok köze volt a ma ismert laphoz. Az első igazi divatmagazin létrejötte az 1890-es években egy tehetséges testvérpár, Wohl Janka és Stefánia nevéhez köthető, akik főszerkesztői lettek a Magyar Bazárnak, amelynek hasábjain már fontos témává vált a divat. A művelt, de arisztokratának nem mondható Wohl-nővérek kitüntetett szerepet töltöttek be a 19. század harmadik harmadának budapesti társasági életében, szalonjukat olyan komoly írók látogatták, mint Dumas, Kemény Zsigmond vagy Jókai Mór.

Ebben az időben már nem volt mindegy, hogy ki miben jelenik meg a Ferenciek terén, milyen ruhában korzózik a Duna-parton – a megfelelő megjelenésnek pontos szabályai voltak. A divatmagazinok is szép számmal jelentek meg, létrejött a Divat című napilap, a Szabászipar, a szabók szakmai lapja, de egy magára valamit is adó lap sem nélkülözhette a témát, ahogy a Színházi Élet sem tette, amelynek egyik rovatában jelent meg 1918-ban Kosztolányi cikke a következő címmel: Levél a művésznő ruhájáról, a cigarettáról és a háborúról. Mindez arról árulkodik, hogy a férfiaknak sem volt mindegy, milyen kalapban jelennek meg és köszönnek ebben az időben a Váci utcán.

Pocakra is van öltöny

A divatnak pedig elengedhetetlen közvetítője volt a szabómesterség, amely egészen a tatárjárás koráig nyúlik vissza, amikor céhekbe kezdtek tömörülni a szabó szakmát gyakorló férfiak. A szabók céhében komoly szabályok uralkodtak, a szabóknak például feddhetetlen előélettel kellett rendelkezniük. Akik céhen kívüliek voltak, azokat gyakorlatilag kiátkozták, mígnem az 1884-as új iparrendelet rendezte minden kézműves foglalkozás szabályrendszerét. Ekkor jött létre az Országos Ruházati Ipartestület elődje, a Szabók Ipartestülete, amelynek főépületében a férfiszabók tevékenykedtek.

Az Országos Ruházati Ipartestület ma is a Reáltanoda utcai épületben áll, tanfolyamokat, eseményeket szervez, a kézműves szakmák képviselőit fogja össze, segíti. A házra az egykori iparosok adták össze a pénzt, az alsó részben oktattak, fent az ipartestület elnöke lakott, felette pedig az inasok, akik gyakran jártak külföldre tanulni. Az egykori hangulatot olyan megmaradt különlegességek őrzik most, mint például a férfi testalkatokat bemutató oktatószobrok, amelyeken lekövethető a férfiak testalkatának, tartásának változása, a pocakosodás. Persze az összes szabó elegánsan, öltönyben, nyakkendőben, mellényben dolgozott, így válva szakmájuk arcképévé.

Oktatószobrok és emlékek az Ipartestület házában (Fotó: Juhász János)

Oktatószobrok és emlékek az Ipartestület házában (Fotó: Juhász János)

Oktatószobrok és emlékek az Ipartestület házában (Fotó: Juhász János)

A Reáltanoda utcai épület (Fotó: Juhász János)

Eldugott kalapbutik (Fotó: Juhász János)

Nyakkendők (Fotó: Juhász János)

Kalappróba (Fotó: Juhász János)

Holzer divatháztól az Úttörő Áruházig

Nem messze a Reáltanoda utcától, a Kossuth Lajos utca 9. szám alatt Schmall Henrik építész, akinek nevéhez köthető az Uránia Nemzeti Filmszínház, illetve a Párisi udvar is, egy palotát emelt az 1880-as évek végén. Ezt a palotát vásárolta meg Holzer Simon fia, Sándor, hogy egy modern nagyáruházat rendezzen be. A többemeletes Holzer-üzletház divatáruházként funkcionált, itt gyakorlatilag mindent meg lehet vásárolni a fehérneműtől az öltönyig. Apa és fia a szabászat mellett értettek – mai szóval élve – a PR-marketinghez is, és katalógusszerű divatértesítőket vagy az új modelleket bemutató képeslapokat küldtek ki postán vásárlóiknak, ami az 1890-es években újdonságnak számított, de Holzernél állt az első nyilvános telefonfülke is, amit bárki használhatott, bár akkoriban még nem igazán volt kinek telefonálni. Holzer nem az arisztokráciát, hanem a frissen kialakult nagypolgárságot célozta meg, üzlethelyiségének belsejét egy szép nagypolgári szalonként kell elképzelni, ahol lehetett iszogatni vásárlás közben.

Holzer azonban annyira népszerű lett, hogy a Váci utcai szabóságoknak elvitte a vásárlókörét, ezért többször kapott feljelentést az ipartestületnél, sőt még törvényt is hoztak ellene: betiltották az „influenszerkedést”, végkiárusítani pedig csak kétszer szabadott egy évben, mivel Holzer, ha rámaradt egy szezonruha, végkiárusításban szórta ki. Az 1930-as években aztán be kellett zárnia az üzletet, mert ellehetetlenítették a működését, a családnak pedig nyoma veszett. A palotát 1931-ben a Magyar Köztisztviselők Szövetkezete bérelte ki, majd 1936-ban megvásárolta és átalakíttatta Nagykovácsi Milenkó kereskedő, vállalkozó, és öt évig áruházként működtette, mielőtt 1945-ben Németországba emigrált volna. 1945-től ’50-ig az üzlet sorsa kérdéses volt, majd az épület helyén az 50-es években megnyílt az Úttörő Áruház, amelyről egy korábbi cikkben írtunk, és amely a rendszerváltás után ugyan még 1994-ig Ifjúsági Áruházként működött, de aztán megszűnt, és 2000-ig különböző butikok nyitottak a helyén. Bár a bontási terveket tiltakozások kísérték, 2006-ban mégis átalakították, a helyén ma már szálloda és irodaház áll. De azért az aranyhalas Kovács Margit szökőkutat megmentették, most is megnézhető a Kiscelli Múzeumban, igaz, már aranyhalak nélkül, és pénzt sem lehet dobálni bele. Érdekesség, hogy a terrakotta díszkútról hiányzik Amerika, de Szovjetunió rajta szépséges és óriási – hívja fel a figyelmünket Czakó Zsófia.

Kebelfejlesztőt minden nőnek!

Hosszú és fényes belső tér, két oldalon gyönyörű faragott polcok. A Kossuth utca 10. szám alatt jelenleg az Ajka Kristály boltja áll, ám ez volt Neruda Nándor drogista, avagy patikus 1872-ben alapított drogériája, a Drogéria az Arany Méhkashoz. A pultok akkor még teáktól, kávéktól, pelenkáktól, bébiételektől, és természetesen arckrémektől, rúzsoktól és parfümöktől roskadoztak. Neruda Nándor boltja eleinte a túloldalon volt, ahol Holzer értékesített aztán; az eredeti bolt kirakatában 60 kilós szappantömb állt a millennium évében. Neruda 1911-ben költözött át, és mintegy ötezer terméket számolt a boltja, köztük különleges parfümöket, és mai szemmel rendhagyó termékeket értékesített. Ilyen volt a Margit krém például, ami a ráncokat tüntette el, vagy a Keleti labdacsok, amelynek hirdetése a következőképpen szólt:

A tízes évekre azonban Neruda fia már nem bírta a konkurenciával a versenyt, és eladta a boltot a Molnár és Moser cégnek, amely akkoriban élte virágkorát. A cég csak nevében őrizte az alapítók nevét. A tulajdonos, Bartha István gyógyszerész szívós munkával Pest egyik legnagyobb forgalmat lebonyolító üzletláncává fejlesztette a drogériát, itt működött az Azúr is, de előtte még az Illatszerbolt Vállalat 111. számú üzlete, ahová az én nagymamám is be-betért púdert és rúzst vásárolni. Az Illatszerbolt Vállalat törzsközönségét persze már nem azok a púderillatú, finom dámák alkották, mint Neruda idejében, erről árulkodik a munkás nőknek szóló kézápolási ajánlásuk is:

Rotschild Klára esete Gábor Zsazsával

Míg az 1900-as évek elején akár még turnűrben is jártak a nők, addig az 1960-as években megjelent a miniszoknya. Ez a 60 év alatt lezajló igen rohamos változás Rotschild Klára divattervezőnek is köszönhető. Holzerhez hasonlóan ő is ügyesen marketingelte magát, hiszen semmi köze nem volt a Rotschild családhoz, eredetileg nem is így írta a nevét. Már a 30-as évek végén saját üzletet nyitott a Deák Ferenc téren, ahol kiskosztümöket árult. A 30-as évek végére az üzletet be kellett zárnia, és zsidó család lévén szó, Klárának szinte az egész családját, köztük a férjét is deportálták a második világháborúban. Több mint valószínű, hogy valaki lenyúlt érte a vezetésből, ám máig nem tudni, hogyan élhette túl a vészkorszakot.

1949-ben aztán megalakult az Átex, az Állami Textil Áruház, és az egyik üzletének Klára lett a vezetője. Ám a divattervezőt nem abból a fából faragták, hogy sima üzletező pozícióval beérje, 1952-ben üzlete a Különlegességi Női Ruhaszalon nevet kapta a Váci utcában. Rotschild Klára egyik fő vásárlója Joszip Broz Tito jugoszláv vezető felesége volt, de Kádárné is megjelent sokszor a szalonjában – igaz, ő inkább kötelességből, mintsem divatszeretetből. Ezt bizonyítja a történet, amely szerint amikor Klára küldött Tamáska Máriának egy szőrmebundát, Kádárné azzal küldte vissza a finom ruhadarabot: köszöni, de ő nem filmszínésznő. Tito neje azonban évente négyszer járt a szalon miatt Budapestre, ám olyannyira félt attól, hogy lemarad a legújabb kollekcióról, hogy inkább készíttetett egy mellszobrot magáról, hogy minden darabot rá tudjanak szabni. Egy probléma volt csak, a politikusfeleség folyamatosan hízott.

Rotschild Klára másik díszes vendége, Gábor Zsazsa az Amerikai Egyesült Államokba kitelepült magyar származású színésznő volt, bár találkozásuk elég botrányosra sikeredett  1968-ban, majdnem bírósági ügy is lett belőle. A színésznő állítása szerint azzal a szándékkal jött Klárához, hogy felkarolja a magyar divatot, és megismertesse Hollywooddal a magyar divattervezők munkáját. Úgy képzelte, ingyen ruhákat fog kapni a célból, csakhogy Klára elkérte tőle a pénzt az összegyűjtött ruhákért, ami igencsak tetemes összegre rúgott – a szalon követelése később a színésznő felé 4178 dollár összegű megrendelés volt. A konfliktust még bíróságra is akarták vinni, hiszen Gábor Zsazsa „egyes próbák alkalmával több ruhát széttépett, s a szalon dolgozóival szemben minősíthetetlen hangot ütött meg”, végül az ügyből nem lett semmi, de a színésznő szétkürtölte nyugaton, hogy őt itthon átverték és meglopták.

Rotschild Klára, aki felvállaltan se szabni, se varrni nem tudott, se idegen nyelvet nem beszélt, még a 70-es években is tevékeny volt, és rengeteg modellt futtatott fel, köztük Pataki Ágit is, aki Rotschild-lány volt. A divattervező 73 éves korában a saját lakásának konyhaablakából ugrott ki, a szóbeszéd szerint azért, mert nem tudta elviselni tovább azt a fájdalmat, amit beteg fogai okoztak. A valósághoz némileg közelebb álló magyarázat lehet, hogy már nem akarta megugrani azt a változást, amelyet a 80-as évek butikkorszaka hozott.

Ma már persze ezeknek a butikoknak is leáldozott, helyüket átvették a fast fashion üzletek, a harisnyavásárlás pedig rutin- és nem eseményszámba megy. Mégis, miközben a Váci utca és a Türr István utca kereszteződésében ma egy H&M áll az egykori Váczi Kapu helyén, az eldugott szőrme-, kalap-, és nyakkendő boltjaival a belváros máig őrzi a 60-as, 70-es, 80-as évek hangulatát. Érdemes nyitott szemmel járni.