Az elfogadásra tanító Düsseldorf! Ilyen volt az Eurovízió közelről

Van az a kor, kábé harminc fölött, amikor az ad hoc, rojtos pótmegoldások helyett már az igények és a lehetőségek a szépen összerakott, kényelmes, olajozott megfejtések felé terelik az embert. Régen még biztos valami szakadék autóval vágtam volna neki a világnak, hogy fél nap kocsizás után eljussak Düsseldorfba – most viszont csak az jöhetett szóba, hogy a közvetlen Lufthansa-járattal, bő másfél óra alatt szinte háztól házig utazzak.

Sima relax a felhők felett, odafelé müzlis-joghurtos reggeli, visszafelé tésztasaláta, maradt erő ugrálni 37 000 állva tomboló emberrel a What about my dreams?-re.
(Persze ezzel még egyáltalán nem értük el a lehetőségek végét: az A380-as óriásgép első osztályán nemzetközi hírű séfek, külön oda tervezett, egybefüggő matraccá alakuló fotelek és a távoli utazásoknál már szélessávú net is van.)

Harminc fölött átalakulnak a szokások, az Eurovíziós Dalfesztivál pedig már vastagon középkorú, Düsseldorf volt az ötvenhatodik ilyen esemény. A német város azonban egyszerre jelentett életmódváltást, plasztikai csoda mértékű beavatkozást, új frizurát, sminket és ruhatárat ennek az elmúlt években már igencsak nénisedő versenynek. Németország olyan érett show-t, olyan profi eseményt rakott össze, amilyenre korábban talán sosem volt példa – és itt jegyezzük meg, jövőre biztos nem is lesz. Nem a rosszindulat, csupán a tények tisztelete mondatja velem: Baku nem Düsseldorf, Azerbajdzsán nem Németország.

Ez a német vidék egyébként is pont ebben a legjobb. A világháború után javarészt e vidék ipara állította talpra az országot, a multikulturális, befogadó attitűd pedig a nemzetközi kultúrában is kiemelt szereplővé tette. Ami már rögtön az érkezésnél ezerrel megüti az embert. A precíz német csúcstechnológia, a futurisztikus függővasút (ami még az aznap játszott, helyben különösen is érdekes Köln–Schalke 0:4 meccs szurkolói után is kategóriákkal jobban festett, mint a BKV legtisztább, legmodernebb járműve), a milliméterpontos tervezés egyébként elengedhetetlen az ilyen eseményeknél. Itt minden flottul ment: hatalmas molinók, több nyelven is kommunikáló segítők, a rajongók tömegét is elnyelni képes infrastruktúra egyaránt kiválóan vizsgázott. Helyi erők már tudják, amit sokan a saját kárukon tanulnak meg – a mértéktartónak szánt magatartás is sülhet el rosszul: a helyi söröket nem szabad az autentikus kétdecis pohárból inni. Így poharazva ugyanis egyrészt mindig friss, tehát finomabb, de sokkal könnyebben a fejbe szálló sörrel dolgozunk, másrészt meg a korsókat sokkal könnyebb regisztrálni, a kis kétdeciseknél viszont hamar elveszted a fonalat, hogy tizenkettő vagy tizenöt gurult már le.

De ne gondoljatok valamiféle alkoholmámorban úszó nemzetek csatájára – amitől még az Eurovízió működőképes, az az, hogy (helyben legalábbis) a máskülönben valóban szomorú pontozásig szóba se került, hogy itt egymás ellen folyna a harc. Mindenki egy jó show-t akart, szórakozni akart, a legkülönbözőbb nemzetek versenyzőinek is drukkolt. A magyar induló, Wolf Kati egyértelműen a németek kedvence volt – ez pedig a fentiek után nem is lehet csoda, hiszen vele ugyanaz történt, mint a dalversennyel. Újjászületett, egy egyáltalán nem tipikus korban volt képes magát újra kitalálni. Egy 36 éves, főállású anyuka vitathatatlan tehetségével és szakmai tudásával képes volt ezt a tizenéves kamaszokkal felálló, sokszor csak látszatokból építkező popszakmát is bevenni. A dala már sláger, a nevét már az egész világ ismeri, szombat este pedig több rajongót szerzett, mint amennyi az aktuális magyar slágerlista első tíz helyezettjének összesen van.

Düsseldorfi „kiruccanásunk” alatt természetesen Katival is beszélgettünk, még a döntő előtt. „Azt szeretném, ha az országban élő és a határon túli magyarok szeretnék a dalaimat, nekik akarok énekelni. Annak viszont nagyon örülök, hogy láthatóan újra egyre fontosabb az Eurovíziós Dalfesztivál a nemzetközi popzenében is, újra fontos, hogy itt mi történik” – mondta Kati, aki rögtön hozzátette: itt a a rivalizálás tényleg nincs jelen, sok versenyzővel sikerült megismerkednie. „Legutóbb a szerb lánnyal beszélgettem hosszabban, voltunk az orosz fiúk buliján is, jóban vagyunk, de sok a dolgunk, ezért szorosabb kapcsolatot nem is igazán tudnánk kialakítani” – elemezte a dalverseny hangulatát az énekesnő, akinek azért az elmúlt 10 napban nagyon hiányoztak a lányai. „Nagy a médiaérdeklődés, rengeteg helyre kell mennem, sokan kíváncsiak. De ami sokkal fontosabb, hogy újra a gyerekekkel lehessek, borzasztóan hiányoztak, azt hiszem, hogy már nagyon megérdemlik az anyukájukat.”

Addig is azonban még hátra volt a döntő. A düsseldorfi aréna előtt hosszú sorokban álltak az emberek – de itt is olajozottan működött a német gépezet, gyorsabban haladtunk, mint bármikor, ha akciós konyharuha kapható valamelyik városszéli hipermarketben. Kis szigetekben álltak az egyes nemzetek hangadói, hihetetlen maskarában fotózkodtak az arra járó honfitársakkal – vagy épp bárkivel, aki szeretett volna közös képet egy svéd nemzeti színekre lekent dominával. Igen, egyébként ez volt a másik fontos és általános jellemző: az elfogadás. Mosolyogva fogadtak minden különcöt, de ugyanígy nem keltett botrányt az sem, ha egy fiú kézen fogva „merészelt” sétálni a barátjával. Oké, talán Düsseldorfban ez már egyébként sem gond, de ezzel együtt is igaz, hogy a meleg szubkultúra kiemelt figyelmet tanúsított az esemény iránt.

A svédek zászlóval jöttek

A dán fiúk egyenruhában

Ő „darabokra törte” a szívét

 
De idén oka volt erre a heteroszexuálisoknak is, ugyanis a helyszín és a show az első pillanattól kezdve mindenkit lenyűgözött. A tévéközvetítés előtt már a közönséget melegítő műsorvezetők, Anke Engelke, Judith Rakers és (főleg) Stefan Raab nyitószámként előadták a tavalyi győztes Lena áthangszerelt dalát, és már közben látszott, hogy a látványon egyáltalán nem spóroltak: hatalmas mozgó falak, fent ufóhoz hasonló lámpaerdő, lángok, szikrák, lézer mindenhonnan.
Csak… csak azért azt halkan valljuk be, hogy akadt nem egy olyan versenyző, akit már ez a gigalátvány sem tudott igazán fogyaszthatóvá tenni. A finn fiú például konkrétan nyom nélkül tűnt el az emlékeimből, a hatalmas csillagtenger fölötte-mögötte, az megvan, még az imázsfilm is – de hogy mit csinált ő ott egyébként a gitárjával, abból egy hang nem maradt meg. Igen, valljuk be, hogy óriássá nőtt, de féllábú óriássá a verseny; sokszor egy-egy induló még a minimálisan elvárható szintet sem üti meg. Pedig most mindent megkaptak: a felvezető kisfilmek ötletesek és kiváló minőségűek voltak, a színpadkép fantasztikus és minden előadónál egyedi, és nem mellesleg 37 000 lelkes néző várta, hogy valaki hangulatot csináljon.

Ez először Katinak sikerült, az ő dalánál ugrott fel mindenki, és sokan már tudták a szöveget is! Ami jól is jött, mert a szépen összerakott alapokhoz képest az élő mikrofon erősítése sokszor kevés volt az arénához. De ott és akkor úgy tűnt, Kati megette a versenyt, tényleg elhittük, hogy itt csoda történhet.
Aztán váltakozva jöttek közepes, vacak, és meglepően működőképes produkciók. A német Lena mára egyértelműen igazi popsztár lett, minden vállrándítása sikítást ért (és ekkor még nem tudtam, hogy a mögöttem ülő azerbajdzsáni kislányok ezt a saját versenyzőiknél még sokkal hosszabban is tudják csinálni). A szemtelen ír fiúk és az orosz fiúcsapat-imitáció is taroltak, őket a közönség jó része nyilván egyébként is megnézte volna, nem csak így, a vegyes felvágottban.

Ugyanakkor a francia Amaury Vassili szépen képzett, ámde rém unalmas hangjai pillanatok alatt leültették a közönséget, hasonló értetlenkedés volt a görög produkciónál, ahol a két félből (ária + hiphop) nem egy egész lett, hanem egy negyed. Loucas Yiorkas és Stereo Mike dalánál indult meg az első népvándorlás a büfékhez, chilis hot dog, négyeurós poharas kóla egy eurós „betétdíjjal”, frankón a Forma–1 büfé árképzése, de hát innen se fogsz kiszaladni a kisboltba olcsóbbért. Főleg mert a moldávokra meg vissza kell menni a helyedre, a sipkás elmebetegek az egykerekező trombitás angyalkával hihetetlen bulit csináltak.
A legambivalensebb azonban az Egyesült Királyságot képviselő Blue megítélése volt. Egy egyszer már befutott, 8 éve sikeres fiúcsapat miért jön el egy ilyen versenyre? Elfogyott a pénz, vagy mi történt? És miért hoz a régi, valóban jó slágerei után, miféle langyos vacakot? És vajon van-e összefüggés az egyik tag komikussá vált falzett-paródiája és az elmúlt években felszedett tizenöt kilónyi túlsúlya között?

Talán túl sok is bő kéttucatnyi előadót bepakolni a döntőbe. Már a 25 dal a közéjük ékelt közjátékokkal is próbára tették a közönség fizikai és mentális állóképességét: más az, amikor egyetlen zenekar ad koncertet, aminek van íve, kerete, kifutása – és más, amikor minden számnál az origóról indulunk. Ária – ugrálás – ária – nu metal, ez nem egy sorrend, ez egy kotyvalék! Főleg úgy, hogy a végén még egy viszonylag hosszú, bár idén kétségkívül a bóbiskolót is egyre élénkítő szavazási procedúra is zajlik. Igen, attól sokan lettek, sőt lettünk mérgesek helyben. Nem tudom, mennyire volt hallható a tévéből, amikor a földrajzi-politikai okokból egymást körbeszavazó államok pontszámainak ismertetésekor egyre hangosabb füttyszó és hurrogás indult meg a közönségből… Wolf Kati méltatlanul alacsony pontszáma és az ex-államok utódainak kölcsönösségi oda-vissza voksai nem a dalokról és az előadókról szóltak, nem azokat minősítették. A mi versenyzőnk az egyik legjobb produkciót nyújtotta, míg a győztesek… maradjunk annyiban, hogy Azerbajdzsán győzelme megerősített minden negatív sztereotípiát a közhelyes előadások tuti sikerétől kezdve a prekoncepción alapuló szavazásig.

Nem voltunk vidámak, amikor az Aréna parkolójában hajnali háromkor felszálltunk a buszra. Pedig próbáltak vigasztalni – látva az akkor már félárbocra engedett magyar zászlónkat, orosz, német, spanyol és román is jött gratulálni az igenis jó dalhoz, vagy füstölögni a sorrend miatt. A legviccesebb meg egy szlovén fiú volt, aki csak annyit kérdezett: akkor jövőre találkozunk Bakuban?

Nem hiszem. De a sorrend okozta csalódástól eltekintve inkább örüljünk annak, amit Düsseldorf mutatott. Igenis jó, hogy van egy alkalom, amikor Európa országai sokmilliós tévéműsorban köszönnek egymásnak, észreveszik a másikat, megtanulják a világot, amiben élünk. Jó, hogy idén Magyarország olyan énekessel mutatkozott be, akire büszkék lehetünk, akit bátran vállalhatunk. Jó, hogy mindezt nem egy bazsarózsás-tárogatós álnépiesch keretben tettük, hanem tényleg igazi, modern slágert vittünk. A 2011-es Eurovíziós Dalfesztivál megért minden eurót, mert megmutatta, hogy lehet ezt így is.

A cikk megírásához az élményt a Lufthansa biztosította.