Talán ez a könyv még jobban sikerült, mint az előző. Egy pillanatra sem próbálja megszerettetni a börtönre ítélt színészt. Közben rengeteg mindent megmutat emberekről, sorsokról, a börtönről, amiről sokan azt hiszik, hogy bármilyen módon képes megjavítani az embert. Stohl számára mi volt a mélypont?
Az első mélypont az volt András számára, amikor rádöbbent, hogy ha tetszik neki, ha nem, ő is csak egy börtönviselt ember lett. Mindez akkor történt, amikor éppen bent rendezett egy darabot, és az előadás alatt hátulról világosította a színpadot. Előtte minden sorban szürke egyenruhás alakok, kopasz fejek, elálló fülek. Ő pedig ott állt a lámpa mellett, és átfutott rajta, hogy egy kívülálló számára ő is csak egy ilyen tömegbe olvadó, kopasz, elálló fülű figura, nem több. A másik mélypont az volt, amikor ráeszmélt, mit tett a gyerekeivel azáltal, hogy börtönbe került. Alig bírta ki ép ésszel, amikor meghalt egy – homoszexuális – fegyőr, a többiek egyszerűen átléptek rajta… Szerintem nagyon mély könyvet írtunk, de András azt mondta nekem, biztos benne: ha még mélyebbre megyünk, talán beleőrül….
Mi igaz abból, hogy András több, igen fontos részt letiltott az interjúból?
Való igaz, hogy ennél a könyvnél jóval többet egyeztettünk, fogalmaztunk át Andrással, mint az előzőnél. De ez abból is adódik, hogy ezúttal az előzőnél is nagyobb fába vágtuk a fejszénket, hiszen a „magyar börtönpoklot” mutattuk be annak minden fájdalmával, mocskával és kilátástalanságával együtt. Nagy csatákat vívtunk; van a könyvben olyan rész, amihez mindenképp ragaszkodtam, és volt két interjú, amit valóban cenzúrázott.
Mi az a rész, amit nem engedtél kihúzni?
A magyar börtönben történő szexuális visszaélések krónikáját.
De miért lett volna ez kínos Andrásnak? Csak nem történt vele valami?
Lehet, hogy olyanok is történtek vele, amik csak a sorok között olvashatók ki… András életét az elmúlt hónapokban sorozatos botrányok övezték. Amióta kijött a börtönből, tudatosan háttérbe vonul, kerüli a felhajtást. Ő már a munkája, szakmai sikerei okán szeretne szerepelni. Ez a könyv az utolsó nagy vallomása…
Azért ez kislányos ábrándnak tűnik az őszi szezon egyik legnagyobb port kavaró botránykönyvének megjelenése előtt… Ráadásul azt beszélik, még a Kozma utcai börtön is le akarta tiltani a könyv megjelenését, épp az említett beteges fejezetek miatt.
A magyar börtönök túlfűtött, fojtogató, kegyetlen világáról, az őrök brutalitásáról, a szexuális visszaélésekről sok mindent hallani, ám az igazságot eddig többnyire jótékony homály fedte. Stohl a saját szemével tapasztalt meg olyan dolgokat erről a világról, melyek gyötrően beleégtek az emlékezetébe. Én Stohl szemén keresztül a magyar börtönvilágot akartam bemutatni, és persze az ő lelki vívódásait. Biztos, hogy sokan nem örülnek majd, hogy ez a könyv megjelenik, és lesznek botrányok, de én nem lányregényt akartam írni, hanem egy brutálisan őszinte könyvet. Egyébként már csak a szakmai hitelem miatt sem írhattam azt, hogy a rabok kedélyesen teázgatnak a börtönökben, és lefekvés előtt esti mesét olvasnak. Ha csak néhány ember rádöbben a börtön emberekre gyakorolt hatásaira, már megérte.
Te valahogy ösztönösen vonzod a kényes, nagy port kavaró témákat, két bestsellert írtál a luxusprostituáltak világáról, utána pedig a Stohl-könyvek… Tudatosan keresed a veszélyt?
Nem a veszély keresésének nevezném ezt, hanem inkább úgy fogalmaznék, hogy engem az izgalmas témák, a különleges emberi sorok vonzanak. Ilyen volt, amikor a magyar luxusprostituáltak fülledt világát ábrázoltam, és ilyen a két Stohl-könyv is. Az első a magyar showbiznisz és a színház világát mutatja be, a második pedig a magyar börtönviszonyokat.
Úgy hírlik, nem is a Stohl-könyv az egyetlen nagy dobásod idén…
Nem bizony… Karácsonyra jelenik meg a Leghíresebb magyar madame naplója című könyvem, amit egy híres magyar, börtönt is megjárt „hölggyel” együttműködve készítek. Szerintem meghökkentő lesz, és nagy port fog kavarni.
Valami kellemesebb témáról nem akarsz írni?
Kinek mi a kellemes?! De komolyra fordítva … Fogok én még családregényt is írni. Csak még nem jött el az ideje…
A kritikát hogy bírod?
Egyre tapasztaltabb vagyok, úgyhogy már jobban. (Nevet.) Amikor a Hamis gyönyör megjelent, kaptam hideget-meleget. Nem tagadom, eleinte nagyon bántott. Egy könyv a szerzőnek kicsit olyan, mint anyának a gyermeke. Az volt az első könyvem, én alkottam, s a hibái ellenére is szerettem és büszke voltam rá. Két év távlatából nem mondom, hogy nem lehetett volna még árnyaltabban, még mélyebben megírni. De igen, lehetett volna. Mindig mindent lehet jobban csinálni, s hiszem, hogy csak úgy lehet előremenni, fejlődni, ha az ember nem hiszi, hogy amit létrehozott, az tökéletes, hanem tudatosítja magában, hogy bizony, még ennél is lehet profibbat alkotni, amire törekednie is kell. Érdekes volt, hogy az első könyvemnél igazán csak a szakma fanyalgott, az olvasók imádták. Kilenc (!) hétig vezette a sikerlistákat, több ezer levelet kaptam, és máig gratulálnak hozzá, bárhova is megyek. Vujity Tvrtko mondta nekem, hogy ne foglalkozzak senkivel, nekem csak egy értékmérőm legyen, s az az olvasó. Amikor Győrben egy dedikáláson két órán át még a mosdóba sem tudtam kimenni, annyian jöttek, akkor éreztem azt, hogy semmi más nem számít, csak ez. A kritikus írások pedig tulajdonképpen remek reklámot biztosítottak, hiszen foglalkoztak a könyvvel. Győr után felvettem egy képzeletbeli páncélt, és azt mondtam: „ide lőjetek, hiszen a sikert úgysem tudjátok elvenni tőlem!”
A legcsúnyább kritika az volt, hogy te receptet adtál arra, hogyan lehet gyors és tartalom nélküli sikert elérni Magyarországon…
Igen, be is pereltem ezt a bizonyos orgánumot, de nem emiatt, hanem mert azonosítani próbáltak a könyvem főszereplőjével. Én valóban receptet adtam, de nem prostitúcióra, hanem arra, hogy akinek van egy jó ötlete, kitartása és hite, igenis bármit elérhet Magyarországon is. Arra, hogy bármelyik huszonnyolc éves, tanári diplomás lány előtt nyitva az út, hogy becsöngessen a legnagyobb kiadóhoz… Az én könyvemben hittek, kiadták, és bestseller lett belőle. Lehet engem szeretni vagy nem szeretni, de mindenkinek azt mondom, csinálja utánam, írjon bestsellereket.
Ahhoz, hogy a könyveid ilyen nagy port kavartak, talán az is hozzájárult, hogy – bocsáss meg – első ránézésre nem feltétlenül egy írónő jut az ember eszébe rólad. Hosszú, szőke haj, kék szem, mintha egy divatújságból léptél volna ki…
Visszakérdezek: miért kellene bármilyen sztereotípiának is megfelelni?! Hol van az megírva, hogy egy írónak, szerzőnek vagy főszerkesztő-helyettesnek hogyan kell kinéznie?! Én máig is jól szórakozom azon, ha valaki, aki nem ismer, esetleg a szőkeségem miatt megpróbál átverni, mert azt hiszi, az értelmi képességeim terén biztos kihívásokkal küzdök. Voltak már nagy meglepetések…
Te egy értéket közvetítő szakmára esküdtél fel, hiszen pedagógus vagy. Hogyan jön össze az értékkel a bulvár?
Mindent lehet jól és rosszul csinálni. Tömegterméket is elő lehet állítani a legmagasabb színvonalon. Én a minőségi szórakoztatásra törekszem. Nem rombolni, építeni szeretnék. A bulvár afféle szitokszó lett az elmúlt esztendőkben, pedig az emberi lény kikapcsolódási, szórakozási igényeinek kulturált kielégítése nem lebecsülendő vagy megvetendő tevékenység. Minden magát komolynak mondó újságíró álma a Pulitzer-díj ugyebár. Ám azt talán már kevesebben tudják, hogy Pulitzer József a bulvársajtó megteremtője volt…
Érdekes a viszonyod a bulvárral. Hiszen egyrészről te magad vagy a bulvár, a Story magazin főszerkesztő-helyetteseként, másrészt nem lehet másként aposztrofálni mint celeb-írónő, aki megjárta az összes nagy nézettségű show-műsort és még tucatnyi interjút adott. Akkor te most melyik oldalon is állsz tulajdonképpen?
Jó kérdés, és bevallom, nem is könnyű egyensúlyozni. Életem egyik legfurcsább élménye volt, amikor nem sokkal a Stohl-könyv megjelenése után annak a napilapnak a címlapján találtam magam egy ősrégi, kicsit provokatív modellfotóval, ráadásul igen kényes témával, ahol nyolc évig dolgoztam. Azt hiszem, erre mondják, hogy a fagyi visszanyalt. Nem sokkal az ominózus címlap után a volt főnököm, akit máig is szeretek és tisztelek, felhívott, és azt mondta: Vivi, én féltelek téged ettől a világtól, szerintem döntsd el, hogy mi akarsz lenni. Ezek után kicsit inkább háttérbe vonultam… bár a könyveimről mindig szívesen beszélek. Egyébként nem gondolom, hogy felelős szerkesztőként rosszat tesz, ha időről időre belekóstolok a másik oldalba is. Nagyobb lett az empátiám, hiszen a saját bőrömön is megtapasztaltam, milyen érzés, amikor „kicsit megcsipkednek”. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az igazán okos sztár az nem fél, nem utasítja el és nem nézi le a bulvárt, hanem megérti és megtanulja felhasználni azt.
Azért nem tudtad teljesen kizárni a bulvárt az életedből. Épp a közelmúltban láttalak az egyik napilapban hazánk talán legkapósabb agglegényével, Mártha Imrével, egy hazai energiavállalat első emberével, aki korábban az MVM vezérigazgatója is volt…
Most mit mondjak erre? Lehet, hogy csak egy közös könyvön dolgozunk…
Valahogy nem tudlak elképzelni, ahogy belemélyedsz a magyar energetika elemzésébe. Őszintén, ha most te ülnél a helyemben, elhinnéd ezt a választ?
Nem feltétlenül. Viszont értékelném a humorérzékedet.