Egy színházhoz szokott színésznek jutalom lehet, hogy egy televíziós sorozatban szinte mindent az arc finom rezdüléseivel kell megmutatnia?
|
Mindenki rejteget valamit A hétköznap esténként fél órában jelentkező Terápia című sorozat főszereplője András (Mácsai Pál), aki hétfőtől csütörtökig fogadja vendégeit a rendelőjében, péntek esténként pedig ő maga keresi fel egykori mentorát, hogy a saját magánéleti problémáit próbálja kezelni. Ezen üléseken keresztül nyolc ember problémái tárulnak fel előttünk, és Mácsai Pált idézve: „Miközben lelki ügyekről van szó, krimiszerű izgalmat élhet át a néző, de az epizódok dramatikusak, nem lelkizősek.” |
Ajándék volt, több szempontból is. Egyrészt a szerep maga, az értelmes munka. És ajándék az is, hogy nehéz volt: nem az „arc rezdülései” miatt – hiszen ilyesmire nem lehet törekedni –, hanem a munka jellege miatt: itt nem lehet megúszni, hogy megtörténjen, amiről az adott jelenet szól.
A „megtörténés” azt jelenti, hogy a színész olyankor azonossá válik azzal a karakterrel, akit játszik?
Igen.
És ez adott esetben felkavaró?
Nincs ebben semmi misztikus vagy kivételes. Többször kérdezték már ezzel a munkával kapcsolatban, hogy volt-e valami különös, titokzatos, embert próbáló nehézsége… A megélt színészi szerep is játék. Mint amikor a gyerek tolja a gyufaskatulyát, és autót játszik: mindenestül azonosul vele. Majd mikor vacsorázni hívják, leteszi a skatulyát, és ez a fordulat nem viseli meg. Nincs tehát – vagy az én esetemben nincs – semmi terhes utóhatása a szerepnek.
A pszichológusszakma egyik alapszabálya, hogy aki gyakorolja, az ne a saját személyiségében legyen jelen a terápiás helyzetben, hanem kívülállóként. Andrásnak ez mindig sikerül?
Biztos vagyok benne, hogy többféle pszichológus van: olyan is, aki szigorúan ügyel arra, hogy ne involválódjon a páciensei dolgaiba, és olyan is, aki olykor közelebb engedi magához őket, mint a szakmai kánon szerint illene. Andrásnak komoly vitái vannak Ágnessel, egykori tanárával arról, hogy átélje-e a páciensei történeteit, vagy igyekezzen analitikus távolságból figyelni. A szerep szerint András hol ilyen, hol olyan. Van, aki nagyon közel kerül hozzá, szinte a lányának érzi, és van, akitől valójában irtózik.
Hosszú próbafolyamat előzte meg a forgatást. Mennyire volt kötött a figura, illetve mennyire volt benne saját játéktere?
Olyat, hogy ezt csináld vagy amazt, nem mondtak, ennél Enyedi és Gigor sokkal jobb rendező. Ezek kiérlelt szövegkönyvek. A próbákon elemeztük a helyzeteket, hogy megértsük, vajon miért mondja ez az ember, amit mond. Ha megértjük, mi a dolgunk, elég létezni a helyzetekben.
| A Terápia rendezői |
Két rendezővel forgatni mennyire volt nehéz?
Bizalmas kapcsolat volt. Enyedi Ildikóval dolgozni életre szóló élmény. Gigor Attilával is tökéletesen egymásra hangolódtunk, még a humorunk is hasonló.
Tetszett a sorozatszínészi munka?
Nem érzékeltem közben, hogy ez egy sorozat, úgy készítettük, mint egy hosszú-hosszú játékfilmet.
Mi fogta meg benne elsőre?
A forgatókönyv nagy találmánya a mód, ahogy a szereplők a problémáik megoldását keresik. A megértést választják mint kiutat. Szép, hogy két ember csupán beszélget, miközben mindkettő élete legnagyobb krízise kellős közepén van. Azt remélem, ez ugyanolyan izgalmas, mintha látványos jelenetekben küzdenének a túlélésért.
Miközben vulgáris szinten sokan „pszichologizálnak”, és olvasnak önismereti könyveket, a pszichológiát szokták kóklerségnek tartani, amellyel mindent és mindennek az ellenkezőjét is lehet magyarázni. Milyennek látja a pszichológia magyarországi elfogadottságát?
A 20. századi gondolkodás egyik pillére a pszichológia gondolkodási rendszere, annak nagy, tudományos felfedezései, az egész lélektani közelítés. Nem lehet megérteni nélküle a modern létezést, kultúrát. Engem annyira érdekelt, hogy 30 éves korom körül egyetemen is hallgattam pszichológiát, hallatlanul hasznosnak tartom, attól függően persze, hogy ki végzi: segít a belső mozgatórugók megértésében. Magyarországon magas színvonalon művelték a múlt század első harmadában, iskolateremtő pszichológusaink voltak, majd különösen hányattatott lett a sorsa – egészen a 60-as évek végéig kellett várni, mire változatos ellehetetlenítések után újra polgárjogot kapott. Nem akarom túlbecsülni a munkánk jelentőségét, de bizonyos, hogy egy ilyen filmsorozat ismeretterjesztő szerepet is játszik. Máig sok a felületes, egyszerűsítő, néha egyenesen ostoba vélemény a pszichológiáról, a szakembereiről. És ha tovább fűzzük ezt a gondolatot, nem kerülhetjük ki, hogy társadalmi szinten is súlyos önismereti problémáink vannak. Elhallgatások, kimondatlanságok, önbecsapások állják évtizedek óta a tisztánlátásunk útját, nem történt meg a múlt feldolgozása, tisztázása, amelyben számos nemzet, elsősorban Németország, előttünk jár. Ez biztosan túlmutat a sorozatunk hatókörén, mégis eszembe jut, hogy talán egy olyan film, amely a szembenézés hasznáról is beszél, hányféle szálon lehet hatásos. Mégiscsak jelzés arra, hogy az ilyesminek értelme van.
A fájdalmas magyarázatokat nem mindig találjuk meg magunktól, mert túl szövevényesek. A forgatókönyv bele-belemegy a magyar történelmi múltba is.
Hogyne, ez elkerülhetetlen, hiszen a múltunk is mi vagyunk. Ez Máté szála, akinek családi-történelmi beágyazottságát is megismerjük.
András jó pszichológus?
Igen, de nem tökéletes. Néha hibázik. Összetett ember: nagyszerű, máskor gyáva, sokszor rémesen viselkedik, máskor magasztosan. Jó pszichológus, de általában kicsit türelmetlen. Ez, ebben a szakmában, hiba. Színészként fogalmazva: jó szerep.