Eltelt huszonnyolc nap, a telefon is figyelmeztetett: jönnie kéne, aminek jönnie kéne. Teszt a fiókban, a férj utazótáskája pedig már az ajtóban. Bő másfél hét külföld – neki. Vasárnaptól jövő hét utáni szerdáig, hát köszönöm. Szóval, ez a huszonnyolcadik nap. Hajnal van, a férj pedig hamarosan indul. Búcsúzóul közlöm, a teszt szerint nem lesz itt kérem semmi látnivaló nyolc hónap múlva, de sebaj, talán majd legközelebb.
Másnap már határozottan éreztem, valóban nem ebben a hónapban fog a feje tetejére állni a világ, vagy legalábbis nem amolyan sorsdöntő módon. Lányok, asszonyok, tudjátok, hogy mire gondolok. Viszont eltelt még egy nap, és nem történt semmi, így munkából hazafelé menet vettem egy kettes csomagot. Nem mondhatom, hogy a baba utáni vágy sütögetett lassú tűzön, inkább a bizonytalanság. Az nem nekem való, különben sem voltam épp hozzászokva, hogy ez a projekt megkapta a zöld lámpát.
És a válasz igen, megviselt, hogy számomra ez a babakérdés nem fekete vagy fehér, nem egyértelmű, hogy ez az akarás – bár egyértelműen létezik – szeszélyesebb, mint az időjárás.
Reggel fél 6, kezemben a teszt, a ház üres, leszámítva a kutyát, és mintha történt volna valami. Az ott két csík? Dehogy csík, hülye vagy?
Én nem az vagyok, akinek két csíkja van, én az vagyok, aki ezerszer látta már ezt a klisét filmekben, akinek több „kétcsíkos” barátnője van már, és olyan, akinek ez a jelenet legfeljebb csak a fejében történik meg. Illetve történt mostanáig.
Szóval akkor az egy szellemkép, vagy most tényleg a feje tetejére áll a világ? Itt, nekem, velem, az üres házban – plusz egy kutya. Anyám, ez tuti gyerek. Forgattam jobbra, balra, az összes fellelhető lámpánál és természetes fényben. Minden lettem, csak okosabb nem. És ha az ember lánya számítógépnél ül egész nap, a padlás pedig finoman szólva is tele terhességiteszt-specialistákkal, el is dől, melyik kútba potyognak a szabad percek. Csak tudnám, minek, mert okosabb, na, az estére sem lettem.
Ott ültem a konyhában egy – akkor még – létjogosultságát tekintve erősen megkérdőjelezhető titokkal, én, aki mindent azonnal megoszt a számára fontosakkal, és akinek ez most – talán először – nem ment. Hogy ez azért történt, mert az, akinek ehhez az egész „csíkbalhéhoz” köze van, nagyon más pontján ugrált épp a térképnek, vagy azért, mert hirtelen túl mélynek bizonyult ez az ismeretlen, egyszerre puha és szúrós elemekkel kipárnázott gödör, amibe belecsúsztam, nem tudom.
Miért hagynám ki a következő napot, amikor már épp belejöttem ebbe a reggeli rituáléba, és – praktikus ember lévén – maradt egy tartalék teszt. Az, ami nem mutatott semmit. Nincs az a jóindulat a világon, ami bármi érdekeset engedett volna láttatni ott. Vaklárma volt. Ingatag és magányos hetem leöblítendő, munka után elmentem kozmetikushoz. Soha jobbkor az öt hete foglalt időpont. Nincs több szórakozás, csak tréfál a rendszerem, egyem a humorát. Ezek a katonás gondolatok ki is tartottak a kezelőágyig, két sziklaszilárd órán át, de végül az óralesés nyert: engedd el az arcom, te lány, mert bezár a drogéria.
Odaértem, megvettem a legbiztosabbnak tűnő fenevadat. Többet költöttem a héten tesztre, mint ételre, de nem baj, kellett valamiféle bizonyosság. És kaptam is, akkor, fél lábammal már a hétvégében, újfent munka előtt. Úgy tűnik, a sors a péntekkel kárpótolt a hiányzó férjért, aztán pedig életem talán leglassabb, legbékésebb, mégis talán legzavarosabb hétvégéjével. Én, a kanapé és egy vasárnap délutánra már beavatott barátnő, akinek hozzám hasonlóan a terhesség ténye a kezdeti pillanatokban nem épp a legkomfortosabb cipő volt, amit magára húzhatott.
Ebben a tompa, de kellemes buborékban úsztam bele az újabb férjmentesen startoló hétbe, talán az eddigi legkedvesebb hétfőbe. Megvettem ugyanis a későbbi bejelentések főkellékét, de elsősorban a férj állkoppantására szánt rugdalózót. Illetve többet, a tökéletesnek ítélt darab ugyanis csomagban lapult.
Akkor még nem tudtam, hogy minden, amit ebben az akkor még kibontakozó történetben döbbenetnek tituláltam, csak langymeleg fuvallat volt, és hogy remek döntésnek bizonyult készletben venni babaruhát, egy ugyanis kevés lett volna, hogy közöljem: itt bizony, kérem, mégiscsak lesz látnivaló, ráadásul duplán.