Örömzene az iskolában

– Azt biztosan tudjátok, milyen fontos a zene az ember életében – néz végig a gyerekeken Hamar Dániel, a Muzsikás bőgőse és szóvivője. – A felfedezők mindenütt olyan közösségeket találtak, akiknek megvolt a maguk zenéje, a maguk dallamai. Úgy alakult, hogy nálunk ezeket a falvak őrizték meg. És volt két nagyszerű ember, Bartók Béla és Kodály Zoltán, akik összegyűjtötték nekünk ezt a kincset.

Nem hosszú bevezető, de annál fontosabb, aztán megszólal a zene, lassabb, gyorsabb, még halottkísérő is. Éri Péter megszólaltatja a számára készített hosszúfurulyát, a somogyi pásztorok hangszerét – úgy szól, mintha egy öreg pásztor is dünnyögne mellette.

Az arcok eleinte zártak, de minden muzsika után lágyulnak a vonások. Egy kisfiú előrehajol, majd’ kiesik, mert hát a szakállas bácsi azt mondta, lószőr van a vonón, azt neki látnia kell.

Sipos Mihály, a Muzsikás egyik prímása nagy sikert arat, amikor eljátssza a Hej, Dunáról fúj a szélt először úgy, ahogy nyolcévesen hegedűórán tanulta, szabályos, iskolás tempóban, másodszor meg ugrósan, ahogy a bogyiszlói Orsós Kis Jani bácsitól elleste.

– Ez a dallam kétezer éve kíséri a magyarokat – mondja csendesen.

– Azt ugye tudjátok, melyik a legszebb hangú hangszer? – kérdezi Hamar Dániel, mint valami evidenciát. A kissé bátortalan, de több helyről érkező „a hegedű” válaszra nagyot bólint.

– Hát persze, hogy a bőgő – és meséli, milyen volt egy falusi lagzi, mit játszott a bőgős, mit a kontrás, mi is a kontra tulajdonképpen.


Heti egy énekóra?

Három éve járja a Muzsikás együttes az országot rendhagyó énekóráival, eddig harmincötezer diákjuk volt.

– Sipos Misi kérdezte egyszer próba előtt, tudjuk-e, hogy a felső tagozatosoknak már csak heti egy énekórájuk van. Nem tudtuk… Kodály országában?! Valamit tenni akartunk. Akkor találtuk ki ezeket az órákat, és kezdtük járni Budapestet, meg a környéket. Találkoztunk a MOL vezérigazgatójával, mondtuk neki, hogy szeretnénk az ország minden részébe elmenni, ők mellénk álltak, hogy elutazhassunk mindenhová.

Néhány héttel ezelőtt a rádióban Hernádi Zsolt, a MOL vezérigazgatója azt mondta, hogy bár sok jó ügyet támogatnak, a kultúrát is, ahol csak lehet, de még soha semmiért ennyi köszönő levelet nem kapott, mint a Muzsikás énekóráiért.

Érdekli ez a gyerekeket? – kérdezhetik, és jól teszik, ha kérdezik. Hiszen ilyen zenét, az általuk kedvelt rádiókban, az ő műsoraikban nemigen hallhatnak. A helyzet az, hogy igen, érdekli őket! Egyfelől, mert ez nagyon is modern zene. Máig hatással van arra, aki hallgatja. Másfelől, a gyerekek bizony értékelik azokat, akik komolyan veszik, amit csinálnak. Cinizmus veszi körül őket, a felnőttek fél lába sokszor kilóg amögül, amit mondanak, amit tesznek, így ők is hajlanak erre. És akkor jön négy ember, látható és érezhető, hogy hivatásból vannak ott, mesterei a szakmájuknak, művészek, akik muzsikálás közben derűvel néznek egymásra, össze-összebólintanak, jár a lábuk, hajlik a testük, hogy a hangszereikből előcsalogatott dallamokról ne is beszéljünk.

– Sajnos, lejárt az idő, és ti szeretnétek már visszamenni a matematikaórára – megy biztosra Hamar Dániel, ami a viccet illeti. De arra még jut idő, hogy megcsujogtassa a gyerekeket, fergeteges jókedvet hagyva maga után a Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola ebédlőjében. Vagy inkább az iskola tanulóiban.

– Mindig ilyen jól sikerül? – kérdezem, hiszen van, hogy hatszáz kilométert utaznak egy nap, két ilyen óra kedvéért.

– Igen – mondják. – A gyerekek érzik, hogy ez nem valami hakni… Talán egyszer adódott úgy, hogy nem sikerült áttörni a falat. Mindent megpróbáltunk és mégsem. És amikor már pakoltunk, egyszer csak odajön egy magas, kicsit túlérett, kifestett diáklány, és kérdezi döbbenten: „de hát, ő ilyen zenét még nem hallott soha, és hol lehet ilyet hallgatni?” Akkor megnyugodtam, hogy legalább érte érdemes volt.


Régi táncház – mai kamaszok

Közel ötszáz gimnazista ül a Károlyi Mihály Magyar-Spanyol Tannyelvű Gimnázium nagytermében, Kispesten. Nem kilenc-tizennégy évesek, mint az imént, hanem kőkemény kamaszok!

– Szereted a népzenét? – kérdezem Barbarától, azt feleli, eddig nemigen találkozott vele, de mindenre nyitott.

Dániel itt is nagyjából azt mondja el, mint az előbb, de másképpen. Mesél Bonóról is, a U2-ból, akit egy dublini pubban hallott népzenét játszani, az ugyanis az íreknél természetes. A kétszázötven éves gyimesi ütőgardon is sikert arat, „mondjuk, a fedőlapját azért százévente cserélni kell…”

– Inni szabadott, berúgni nem illett – hallgatják a kamaszok, milyen volt az eredeti falusi táncház, hogyan illett ott viselkedni. Azzal meg, hogy a legények és a leányok hogyan múlatták az időt a ház középső, sötéten hagyott helyiségében, a „pitarban”, nagy sikert arat. Előkerül a tambura, Porteleki László megszólaltatja a gyerekkorból ismert dallamokkal, Érik a szőlő, Béreslegény, közben azt is megtudjuk, hogy Petőfi öccse is tamburás volt.

Nyolc-tíz székkel arrébb egy lány már becsukta a könyvét, pedig láthatóan azzal a szándékkal ült be ide, hogy most majd olvashat nyugalomban. A rajztanár úr szerintem fegyelmező szándékkal állt a diákok mellé-mögé, de a zenészeken és a zenén kívül nem lát, nem hall semmit.

És most… Kapaszkodjanak meg! Ez az ötszáz zselés hajú, vagy rasztás, ultramodern, rockos, hip-hopos, csillagos körmű és még ki tudja, milyen kamasz együtt csujogat a Muzsikással!

Járd ki lábam, járd ki most!

Nem parancsol senki most!

Jobbik lábam jól vigyázz!

Mert a balog meggyaláz!

Tyujjujujujj / Ide ha ha te ha!!

Gondolták volna? Én nem. És a Muzsikás tagjai sem voltak egészen biztosak a dolgukban. De sikerült! Miután Hamar Dániel megvillantotta a lehetőséget, hogy ha hazamennek, a szülői kérdésre („Na, mi volt a suliban?”) azt felelhetik: a tanárokkal ordítottunk, és azt tanultuk, nem parancsol senki most, csak belejöttek a csujogatásba, a végén majd’ szétvetették a termet.

A zenészek is kapnak ajándékot. Kinyílt arcokat, önfeledtséget, hatalmas vastapsot! Az már csak ráadás, hogy az iskola kórusa a Muzsikás-rajongó Garics Margit vezényletével elénekli mindannyiunknak: Erdő mellett estvéledtem…