Ahol a felhők a földig érnek – körutazás Írországban

Egy már-már szokásos karácsonyi másnapon jóllakottan lökdöstem a számítógép egerét az asztalon. Szükségem lenne egy kis feltöltődésre a karácsonyi hajtás után.
– Mi lenne, ha elutaznánk? – kérdeztem a családtól.
– Szuper! Hova megyünk? – felelte a párom.
Itt már éreztem a felelőtlen kijelentés súlyát. További kérdésektől menekülve a gép felé fordultam. Találomra kerestem rá olyan célpontokra, ahová még megfizethető áron el lehet jutni repülővel. Öt perc keresgélés után ráakadtam a célpontra: Írország! A terv azonnal elkezdett megfogalmazódni bennem. Mekkora is ez az ország? Mennyien élnek ott? Mit lenne érdemes megnézni? Mit is tudunk egyáltalán erről az országról? Zöld ruhában járkáló emberek, pubok, manók, lóhere, druidák, baloldali vezetés, U2, Michael Flatley, kelták. Tehát szükség lesz egy autóra is. Egyszer vezettem már a bal oldalon Skóciában. Érdekes élmény! Olyan, mintha valami folyamatosan nem lenne rendben a világgal. De nem kell megijedni a dologtól, ugyanis az agy olyan csodaszerkezet, hogy képes percek alatt átkapcsolni. Rögtön jött a következő kérdés: hol legyenek a szállások? A térkép nézegetése közben rájöttem, hogy amennyiben megoldható, nem szeretnék nagy városokban lakni. Mivel az ország nem túl nagy, a Dublin–Cobh–Kenmare–Dingle–Killaloe–Dublin útvonal mellett döntöttem. A szállások lefoglalása 6 helyen csupán 30 percet vett igénybe az interneten. (Nem tehetek róla, de imádom ezt a kort, amelyben élünk.) Tehát az egész utazás megszervezése nettó 45 percig tartott, és még csak el sem kellett mozdulnom a gép mellől. Na de utazzunk már….

1. nap

Utazás a manók földjére

Stílusosan egy ír fapados légitársaságot választottunk, ami mind árban, mind pedig időben a legjobbnak mutatkozott. Sokan félnek a túl olcsó járatoktól, de a szolgáltatások hiányán kívül (étel, extra csomag, dvd stb.) sosem tapasztaltam semmi különbséget. Első bizarr élményünk a leszállás után történt, amikor is egy kedves stewardess csilingelő hangon beleszólt a mikrofonba, hogy megállás után mindenki maradjon ülve, mert feljön a rendőrség. Mint kiderült, egy kedves honfitársunk nem bírta ki és rágyújtott a repülőn (!!!), hát őt vezették el a zsaruk… Miután átvettük a kibérelt autót, bátran odaléptem a jobb oldali ajtóhoz és beszálltam. Mantraszerűen ismételgettem: Bal oldalon vezetünk! Bal oldalon vezetünk! Bal oldalon vezetünk! Szerencsére a szombat esti forgalom elég gyér volt, így egész hamar megtaláltuk első napi szállásunkat. A cuccok ledobálása után azonnal Dublin szívébe vetettük magunkat, hogy egy kis esti séta után egy hangulatos pubban töltsük az időt.

2. nap

Az emigráció útján

A helyi pékségben vásárolt reggelivel be is pattantunk az autóba, és délnyugat felé vettük az irányt. Első állomásként Kilkenny-t jelöltük meg. Megérkezéskor azonnal szemet szúrtak a kis cukorborsó színes házacskák és a kacskaringós utcák. Egy rövid pihentető séta után a helyi kastélyt is útba ejtve továbbindultunk Cobh felé. Útközben már csak egy helyen szándékoztunk megállni, ez Midleton volt, ahol az írek egyik leghíresebb itala készül, a Jameson whiskey. Alig pár lakossal találkoztunk, hamar megtudtuk, hogy a február náluk is holt szezon, ám szeretettel körülvezettek minket. Közel 270 km levezetése után elérkeztünk aznapi célállomásunkhoz, ami a Cobh nevű, kis kikötővároska volt. Szállásunk elfoglalása után belevetettük magunkat a kisvárosi életbe. Ahogyan sétáltunk az utcákon, sorra találkoztunk „Titanic” feliratokkal, az egyik pubban a párom, Ági, megkérdezte a helyieket: mégis miért találkozunk mindenhol ezzel a szóval. Mint megtudtunk, két dologról híres ez a kis városka: itt állt meg utoljára a Titanic, mielőtt végzetes útjára indult volna, illetve mindenki, aki emigrált, ezen a kikötőn keresztül távozott az országból. (Írországban valamikor 9 millió ember élt. Jelenleg 3 és fél millió a lakossága!!!)
Ezen elmerengve, este a szálláshelyünk bárjában egy jófajta, helyi whiskey társaságában az ablakon át még láttuk 100 év távlatában elhajózni az óriási luxushajót.

3. nap

A druidák nyomában

Reggel furcsamód hóesésre ébredtünk. Itt muszáj pár szót ejtenem az időjárásról és arról, hogy miért beszél minden szigetországban élő az időjárásról állandóan. Nálunk, ha esik, akkor az az egész napra hatással van. Itt viszont eshet, havazhat, süthet a nap akár egy órán belül többször is. Az emberek életének olyan fontos tényezője a helyi időjárás, hogy képesek a How are you? kérdés után egyből a What you think about the weather? kérdést feltenni. Mindenesetre velünk kivételesen kegyes volt az időjárás. Kenmare felé vettük az irányt, de mivel a harmadik napra tervezett táv nem olyan nagy, ezért végig a parthoz közeli kis utakon mentünk. Elsőként Kinsale-ben álltunk meg, ami az útikönyvek és az internetes naplók szerint Írország kulináris központja. A következő feladatunk egy druida szertartási hely felkutatása volt. Szerencsére nem esett messze a Glandore mellett fekvő Drombeg „stone circle”, a jelenleg leggyakrabban látogatott druida szertartási hely. Lehet abban valami, hogy varázsa van az ilyen helyeknek. Valóban tapintani lehetett a békét és a nyugalmat. 20 perc ejtőzés után a rohamléptekkel közeledő eső visszaparancsolt minket az autóba (természetesen 5 perc múlva már hét ágra sütött a nap). A következő állomásunk a Bantry melletti tengeröböl, aminek különlegessége, hogy itt érezhető leginkább a Golf-áramlat hatása. Sohasem látott vegetáció burjánzik mindenhol. Minden élénkzöld, temérdek virág, olyan fák, mintha egy fantasyfilmből importálták volna őket. Csodálatos volt ilyen mesebeli tájakon keresztül vezetni, gyorsan elő is kerestük Loreena McKennitt egyik gyönyörű kelta számát, és tátott szájjal forgattuk a fejünket a sok csoda láttán. Az este Kenmare-ben ért minket. Egy helyi pubban ismerkedtünk a helyiekkel. Egy nagyon fontos dolog: a pub nem kocsma! Leginkább a törökök fürdőjéhez tudnám funkcióját tekintve hasonlítani. Olyan közösségi hely az írek számára, ahol megosztják egymással problémáikat egy jó sör mellett, vagy együtt néznek tévét, esetleg kártyáznak. Utunk során egyetlen részeg embert láttunk, őt is Dublinban. Viszont egy elég nagy problémával találtuk szembe magunkat, ahogy egyre nyugatabbra értünk. Azt hiszem, a párom idézete mindent megmagyaráz majd: „Írország alapvetően kétnyelvű, de a nyugati csücskében már alig beszélnek angolul, aki igen, az sem.” És ami még rosszabb, hogy lassan az utcatáblák is elkezdtek megváltozni. A többségét irish gaelic nyelven írták, ami leginkább talán a Gyűrűk Urából ismert elfek nyelvére hasonlított.

4. nap

Kerry gyűrűje

Frissen ébredve a szálloda éttermében nézegettük a térképet azt fürkészve, hogy merre is induljunk tovább. A reggeli kávé elkortyolása és az irish breakfast után úgy döntöttünk, hogy újfent egy szép tengerparti utat választunk. Párom az autóban utazva megjegyezte, hogy szeretne már látni egy igazi kastélyt belülről. Ki is nézte magának az egyik legnagyobb ír nemzeti hős, Daniel O’Connell házát a közelben. Természetesen február közepén ez is zárva volt, viszont érdekes dologra lettünk figyelmesek a hatalmas birtokon sétálgatva a rododendronok között: a fák lábánál apró, pici házakra bukkantunk. Mindegyik részletesen elkészítve és berendezve. Természetesen mindketten ugyanarra gondoltunk: négyéves kislányunkra otthon. Mennyire tetszene neki ez a sok manólak? Azonnal fotózni kezdtem az összes kis házat, és amikor hazaérve megmutattam kislányunknak, vágyakozó tekintettel és tátott szájjal nézte végig a képeket… Nehezen vettünk búcsút a helytől, és még a kocsiban is sokáig téma volt a manók hogyléte. A festői szépségű Inch félsziget felé mentünk, ahol a partra is lesétáltunk. A víz nem volt olyan vészesen hideg. Az NDK-s turisták Rostockban edződött testének biztosan termálvíznek tűnne. Még egy-két szörfözőt is láttunk, akik a hullámokkal birkóztak. Késő délutánra értünk Dingle-be, egy 1800 fős kisvárosba. A legviccesebb pub egy bőrdíszművesműhely volt. És italokat CSAK (!) azért tartottak, hogy amíg a vendég vár az éppen javítandó cipőjére vagy nadrágszíjára, tudjon inni valami hűsítőt. Azon nem titkolt szándékkal jártuk végig az összes pubot a városban, hogy hátha el tudunk csípni egy esti élő zenés fellépést. A ötödik helyen sikerült is belefutnunk egy helyi együttes „koncertjébe”, akik az elvártakon felül remek kis show-t adtak.

5. nap

Van bor? Nincs bor…

Dingle-t elhagyva még beugrottunk egy helyi sörfőzdébe megnézni, hogy is készülnek a helyi finomságok. Majd egy nagyon szépnek ígérkező 2-3 órás útra indultunk a félszigeten. Nagyon kíváncsi voltam a Gallarus-templomra, amit a VII. században emeltek. Az építmény érdekessége, hogy semmiféle rögzítőanyagot nem használtak, azaz a kövek egymást tartják. Killaloe felé a Connor-hágón át igyekeztünk eljutni. Figyelmeztető táblák sokaságával találkoztunk: „Azonnal fordulj vissza, ha nehezebb, szélesebb, magasabb az autód!” – hirdették a kiírások. Ahogy egyre magasabbra döcögtünk, az út is egyre keskenyebb lett. Az egyik kanyarban figyeltem fel, hogy egy patak folyik keresztül az úton, majd pedig egy kisebb vízesés hullik közvetlenül az egyébként sem túl széles útra. Balra lenézve az út egy 200-300 méteres szakadékba torkollott. De ha az ember ezeken túllép, hihetetlen élményben lehet része. Ági jó mitfahrer módjára menet közben kitalálta, hogy milyen módon tudunk egy kis kitérővel újabb helyekre ellátogatni. Tehát következő állomásunk Bunratty lett, ahol egy skanzent néztünk meg, a hozzá tartozó várral. Kicsit olyan volt a városka, mintha egy zombiapokalipszis után érkeztünk volna. Ember fia nem járt az egész területen, viszont a bejáratnál feltűnt egy tábla: „Bunratty winery”. Borkedvelők és szakértők lévén nem titkolt szándékunk volt felkutatni egy ír borászatot utunk során. Találkoztunk is egy helyi „borásszal”, aki megmutatta az általa készített „mézbort”,  de sajnos csalódnunk kellett, ugyanis annak semmi köze nem volt az Európai Unióban elfogadott, szőlőből készül nedűhöz. Az este már a kis halász-horgászfaluban, Killaloe-ban ért minket.

6. nap

Irány Dublin

Hat nap után fájó szívvel nyugtáztuk, hogy lassan véget ér a körutazásunk. Búcsút intettünk a nyugati kisvárosi világnak, és Dublin felé indultunk. Amikor az eső is elállt, a felkelő nap fénye úgy tükröződött az autópályán, mintha egy ezüstfolyón haladtunk volna. Valahogy illett az utazásunkhoz ez a látvány. Dublinba érve az egyik fő látványosság felé vettük az irányt, ez pedig nem volt más, mint a Guinness-gyár. Gondoltam, majd megmutatják, hogy készül az írek legnagyobb büszkesége és mesélnek egy pár klassz sztorit, de nem erről volt szó. Hét emeleten keresztül mutatták be az egész történelmét, rengeteg apró kiállítással és érdekességgel vegyítve. Egy, a látogatóknak fenntartott akadémián azt is megtanították, hogyan kell tökéletesen Guinnesst csapolni. Majd az egész épület tetején a Gravity bárban mindenkit vendégül láttak egy pint sörre. A toronyból egész Dublint be lehetett látni. Utolsó esti szállásunk a Temple Bar negyedben volt, ez Dublin szórakozó negyede, de sajnos nem maradhattunk sokáig, mivel hajnal 4-kor kellett indulnunk a repülőtérre…