Őszi tippünk: fedezd fel a Somló-hegyet!

Sokáig kell kanyarogni a zöldszín-paletta dombok között ahhoz, hogy végre kevésbé legyen szomjas az utazó, de mint tudjuk, a nagy küzdelemmel elnyert dolgok lesznek a végén a legértékesebbek. Pedig olykor egyszerűek azok: egy bográcsnyi marhapörkölt, egy gyűszűnyi halvány méregszínű, de annál erősebb medvehagyma-pálinka, egy kilátó napos réttel, sok szöcskével.

A kicsi szép – igaz ez Magyarország legkisebb borvidéke esetében is. Hatszáz hektáron terem itt a szőlő, így hát az ember még inkább megtisztelőnek érzi, ha részesül a kevesek levéből. Somlói: csengett ez a szó egykor úgy, mint „tokaji”, és sokunk szemében ma sincs ez másként, ha a tüzes, savakban gazdag és testes fehér borokra gondolunk. Lehet az olaszrizling, juhfark, furmint, hárslevelű vagy tramini: fröccsnek megálmodni sem feltétlen szentségtörés.

Errefelé tovább élnek

Szeretjük a tanúhegyeket, amelyek nem hasítják éles kontúrokkal az eget, inkább gömbölyű formáikkal szépen belesimulnak a bárányfelhők közé. Szelíd táj ez, pihenésre találták ki. Állítólag különlegesen egészséges a levegője, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy errefelé az országos átlagnál magasabb a megélt életkor. De más csoda is van itt: számtalanszor előfordul, hogy a jégeső a hegy aljáig vonul, majd a felhő kétfelé válik, és volt-nincs a vihar.

Jöhetünk vonattal vagy a 8-as főúton, de igazán érdekessé onnan válik az utunk, amikor gyalogszerre váltunk. Induljunk mondjuk a Kolonics-pincétől (a már emlegetett medvehagymás erősítő szülőhelye), és csak egy szabályt tartsunk be: mindig felfelé! Itt nem vészes a mászás: mi egy háromévessel, kolléganőnk kisfiával próbálkozunk, és mint kiderül, ő az egyik legjobb túrázó a csapatból.

Az északi fodorkától a Balaton csillámaiig

Tájvédelmi körzetben járunk, emlékezve a régi vándortáborokra útközben komoly arccal elolvassuk a táblára írt fontos tudnivalókat a Taposó-kútról, a barokk stílusú Szent Margit-kápolnáról, a Szent István-kilátóról.

És persze a helyi lényekről, madarakról (fülemüle, feketerigó, sólyom, holló, sőt szirti sas) és mindenféle csúszómászóról. Utóbbiak szép (igen, szép) példánya a sok helyen felbukkanó, smaragdszínű óriásgyík – kedvelt fotótéma. A szőlősorok fölé magasodó bazaltsziklák messziről sárgállanak a szirti ternye szirmaitól: ez a kis virág a legmeredekebb sziklák repedéseiben is megtelepszik. De ott a páfrány, a borostyán és a mészkerülő északi fodorka is (van helyesebb a magyar növényneveknél?).

Nem hagyjuk magunkat eltántorítani, és csak feljutunk a csúcsra: kissé kifulladva, de 432 méter magasan állunk. Megjön a jutalom is: a kilátó büféjében akad csokis jégkrém – közben jó keresgélni a Balaton csillámait és az Alpokalja távoli vonalát a magasból.

Ha hajlandóak vagyunk kicsit még mászni, a kilátótól északnyugatra elérjük a magányos szirten álló, XIV. századi gótikus vár romjait. Utolsó tulajdonosai, az Erdődiek magára hagyták, de a turisták annál jobban szeretik.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy egyik kollégánkat lent kellett hagynunk a háznál, mert míg mi kirándultunk, ő dolgozott helyettünk.