Éjszakai bunkertúra, ahol megszólal a történelem

“Város a városban”

A Csepel Művekben sétálni már önmagában élmény, a folyamatos és ritmusosan ismétlődő gépzaj és a “város a városban” hangulat hamar elvarázsol. A hatalmas gyár területén minden megtalálható, ami kell: posta, büfé, közért, szórakozóhely és a munka, így ha nem kellene hazamenni aludni, hónapokig el lehetne itt élni úgy, hogy a dolgozó ki sem teszi a lábát a környékről. A Csepel Művek főbejáratától indultam időutazásomra, a túravezetőtől, Levitől azt is megtudtam, hogy a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek területén több mint 150 óvóhely épült ki, mielőtt a szövetségesek elkezdték volna Budapest bombázását. Ezek a BGS-nek, azaz bomba-, gáz- és szilánkbiztos óvóhelyeknek nevezett bunkerek körülbelül 20 000 munkásnak adtak védelmet.

Éjszakai barangolás a bunkerben

Az éjszakai bunkertúra során a csepeli 2-es számú légoltalmi betonkockát jártam be, amely 1943-ra készült el. Az 1,8 méteres falvastagságával és megerősített födémszerkezetével ez a bunker kibírta a szövetségesek bombázóinak támadását, amivel csaknem 400 ember életét mentette meg. Ma egyébként az egyik hasonló kockában együttesek próbálnak, de filmesek is meglátták benne a tökéletes háborús helyszínt.

Bármennyire is közel hozzák a II. világháborút az itt bemutatott rövid dokumentumfilmekben megszólaló túlélők, a rengeteg fotó és a szemléltető anyagok, a feliratok adják vissza igazán a kor hangulatát. “Támadás ideje alatt a falhoz támaszkodni tilos és életveszélyes”, figyelmeztet az egyik, de háborús helyzetben az sem haszontalan információ, hogy “Támadás ideje alatt az ajtók csukva tartandók”. A bunkerjárás során rengeteg adattal és ténnyel bombázta a csoportot a vezetőnk, de amikor épp lankadt volna a figyelmem, szerencsére mindig előrukkolt valami érdekességgel.

Például már az elején kipróbálhattam, milyen teljes sötétségben bemenni egy óvóhelyre, de megtekerhettem a légoltalmi szirénát, felpróbálhattam a gázmaszkokat, megismerkedhettem a bunkerben egykoron még működő légszűrő berendezéssel és a tőzegvécé sokkoló látványával is. Kaptunk egy félórás szünidőt is, amit rendkívül élveztem, hiszen végigtapogathattam a 70-es évekből itt maradt fekete, tárcsás telefonokat, Erika-írógépeket, térképeket, mappákba rendezett iratokat, sugármérő műszereket, egészségügyi felszereléseket.

A legsokkolóbb és legemlékezetesebb rész az volt, amikor az óvóhely egy kisebb szegletében, teljes sötétségben egy padon ülve mélynyomók és hangládák dübörgése remegtette be az egész bunkert: így adtak egy kicsi ízelítőt abból, milyen lehetett átélni egy bombázást 1944-ben.

Az óvóhelyről három és fél óra után, éjjel 11-kor léptem ki. A Csepel Művekre már sötétség borult, de a hatalmas gépek ritmusos zúgása, az éjszakai műszakosok kiabálása megtörte a csendet. A bunkerben tartózkodás azért próbára teszi az ember idegrendszerét, a korhű állapotban megmaradt óvóhelyen egyre kevésbé lehetett érzékelni 2014-et. Amikor ismét sétáltunk kiindulási pontunk felé, a főbejárathoz, örömmel vettem tudomásul, hogy sikerült visszatérnünk a jelenbe.

Mennyire nehéz megtekerni egy légoltalmi szirénát, és milyen érzés lehetett a csepeli betonbunkerekben lapulni, amikor 1944-ben elkezdtek hullni a bombák? Ezeket is megtapasztalhattam, miután arra adtam a fejemet, hogy részt vegyek a Somogyi Levente vezette éjszakai bunkertúrán a Csepel Művek területén.