Gunnar Garfors 1975-ben született, a világ legészakibb városában, a norvég Hammerfestben. 2013-ra a világ minden országában járt, ezzel ő lett a világ legfiatalabb világutazója. 2012-ben egyetlen nap alatt járt öt kontinensen, tavaly pedig – szintén 24 óra alatt – 19 országot látogatott meg, ezzel további rekordokat állított fel. Utazásairól könyvet is írt, a 198: How I Ran Out of Countries nemrég jelent meg, egyelőre norvég és angol nyelven. Jelenleg a Norvég Hírközlési Vállalatnál (Norwegian Broadcasting Corporation) dolgozik, emellett az IDAG nevű, digitális rádiózást népszerűsítő szervezet elnöke. Oslóban él, barátnőjével, Caroline-nal.
32 éves korodig – ez 2008-ban volt – már 85 országban jártál. Hogyan sikerült ezt megvalósítanod ilyen fiatalon?
Fiatalabb koromban egyáltalán nem utaztam olyan sokat, mivel ekkor főként a foci töltötte ki az életemet – a norvég második divízióban játszottam a Førde csapatánál, ezért nyaranta mindig otthon kellett maradnom. Amikor az 1999–2000-es szezon végén befejeztem a focikarrieremet, minden szabadságomat és hétvégémet igyekeztem utazással eltölteni. Nem volt sok pénzem, ezért eleinte főleg az európai országokat látogattam meg, bár néha egy-egy távolabbi célpont is összejött. Aztán 2004-ben az öcsémmel, Øysteinnel elutaztunk Kazahsztánba és Kirgizisztánba, s azt hiszem, ez az a pont, amikor rákattantam a kevésbé népszerű országokra. Főleg a hét “-sztán” keltette fel az érdeklődésemet (Kazahsztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán, Afganisztán, Pakisztán).
2008-tól 2013-ig “kipipáltad” a többi 113 országot is. Ha jól számolok, ez évente 22 országot jelent úgy, hogy mindeközben még dolgoztál is. Hogyan egyensúlyoztál a munkád és a magánéleted között, miközben alig voltál otthon?
Norvégiában öt hét fizetett szabadságot kapunk, illetve körülbelül további két hét jut az ünnepekre (karácsony, a nemzeti ünnepeink stb.). Szerencsére rugalmas a munkaidőm, ezért meg tudtam oldani az utazásokat. Persze ott van még az 52 hétvége is, így egy-két nap szabadsággal elég messzire tudtam eljutni. A blogomon írtam is egy bejegyzést arról, hogyan lehet gyorsan és hatékonyan utazni. Mindig velem volt a laptopom is, így rajta tudtam tartani a szememet a munkahelyi ügyeken is.
Biztosan sokszor hallottad már ezt a kérdést, de én is felteszem: melyik volt a kedvenc országod, és miért?
Hetente úgy 15-20 alkalommal kíváncsiak erre, ennek ellenére még mindig nem tudom a választ. Az emberek sokszor azért kérdezik ezt, hogy tippeket kapjanak a következő utazásukhoz, én viszont nem tudok mit mondani, mert ahhoz ismernem kéne őket, és tudni, hogy bulizni szeretnek inkább, a tengerparton heverészni vagy túrázni, esetleg egy nagyvárosban nézelődni. Arról nem is beszélve, hogy egyes országokban a lélegzetelállító tájak ragadtak meg, máshol a hihetetlenül vendégszerető emberek. Fel tudnék sorolni 15 nagyon izgalmas országot, de tudom, hogy amint a lista végére érnék, rögtön mondanám a következőket is.
Akkor fordítsunk a dolgon: melyik országot szeretted a legkevésbé?
Nincs olyan ország, ahova ne utaznék el újra. Ennek ellenére nem rajongok azokért az országokért, ahol a vallást használják fel a nép elnyomására, illetve a kisebbségek vagy a nők elleni diszkriminációra. Sajnos az a helyzet, hogy még mindig túl gyakran szolgál eszközül a vallás ezekre a borzasztó célokra.
Melyik élményedre gondolsz vissza a legszívesebben az utazásaidról?
Rengeteg csodálatos emlékem van, például amikor óriásteknőcökkel búvárkodtam Zanzibáron! De az is szép emlék, amikor befejeztem a nagy utazást, és megtudtam, hogy 13 barátom és rokonom vár a Zöld-foki szigeteken, az utolsó állomásomon. Vagy amikor a barátnőmmel, Caroline-nal együtt utaztunk Elefántcsontpartra, ami az ő első afrikai útja volt. Imádta a kontinens újdonságait, én pedig azt, ahogy csillogó szemmel nézett körül, bármerre mentünk. Ráadásul a születésnapomat is ott ünnepeltük, egy fantasztikus tengerparti étteremben, ahol friss tengeri herkentyűket szolgáltak fel. Persze nagyon izgalmas volt a világrekordok felállítása is, amikor egy nap alatt öt kontinensen jártunk kollégámmal, Adrian Butterworthtel, vagy amikor 2014-ben 24 óra leforgása alatt megjártunk 19 országot az öcsémmel, Øysteinnel és Tay-young Pak barátommal.
Kerültél veszélyes helyzetbe az utazásaid során?
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert nem nagyon akadt ilyen, bár ebben talán szerepe volt a korábbi tapasztalataimnak. Egyszer Szomáliában majdnem összebalhéztam egy helyi férfivel, aki egy hosszú késsel hadonászott, de egy helyi barátom végül kiállt értem és lenyugtatta. Végül a balhés fickó és én egy autóban hagytuk el az országot, ő mögöttem ült, a hosszú kés végig ott volt az övében. Öntudatlanul is előrébb húzódtam az ülésen, mert attól féltem, hogy egyszer csak hátba szúr. Nigerből kiutasított a rendőrség, Indiában pedig ételmérgezést kaptam. Sokszor volt szükség a tárgyalási képességeimre is, hogy bejussak olyan helyekre, ahova egyébként nem engednének be, vagy hogy kijussak valahonnan, ahonnan nem akartak kiengedni.
A könyved címe 198: How I Ran Out Of Countries (198: hogyan fogytam ki az országokból). Most, hogy már mindenhol jártál, hova szeretnél visszamenni?
Könnyű kérdés: mindenhova! Nincs olyan ország, ahova soha nem mennék többé, már tervezem a következő utazásaimat Szomáliába, az USA-ba, Japánba és Grönlandra, de még egy csomó további tervem is van.
A családod és a barátaid hogyan viselték, hogy ennyit vagy úton?
Az összes utazásban az volt a legrosszabb, hogy alig láttam a családomat és a barátaimat, de úgy látszik, nagyon türelmesek az ismerőseim, mert még mindig kapcsolatban vagyunk. A családom is mellettem állt, bár persze nekik nem volt túl sok választásuk. Nagyon meghatott, hogy amikor megérkeztem az utolsó állomásomra, a 198. országba, a Zöld-foki szigetekre, ott már várt a családom és a legközelebbi barátaim is. Anyukám külön beszédet írt erre az alkalomra, ami így hangzott: “Gratulálunk a küldetésed teljesítéséhez! Rengeteg idődbe és pénzedbe került, mi pedig már évek óta osztozunk veled az élményekben. A sok utazás ellenére mindig a családod állt számodra az első helyen, és mindig ott voltál, amikor hívtunk, vagy ha szükség volt rád. Ezért nagyon hálásak vagyunk!” Sajnos anyukám pont nem lehetett jelen az ünneplés során, ezért a húgom, Torunn olvasta fel a levelét. Nagyon szép volt!
Anyukám egyébként nagyon frappánsan tud fogalmazni, amikor megmondtam neki, hogy Afganisztánba utazom, annyit mondott: oké! Megkérdeztem tőle, hogy nem kellene-e ennél egy picit jobban aggódnia, amire csuklóból annyit mondott: “ugyan dehogy, van hat másik gyerekem is”. Köszi, anyu!
Mi a legfontosabb dolog, amit magadról és a világról megtanultál az utazás során?
Ráébredtem, hogy kiléptem abból a burokból, amiben mi itt, a nyugati világban élünk, és érdekes volt látni, ahogy más kultúrák, más emberek megélik a világot. Az utazások tudatosították bennem, hogy ezek az emberek nem is tudják, hogy milyen ebben a burokban élni, sőt sokan azt sem tudják, hogy egyáltalán létezik. Ez egyszerre volt felszabadító és alázatra tanító érzés. Az is érdekes, hogy ők ugyanúgy az univerzum közepének érzik magukat, mint a nyugati világban élő emberek. Megtanultam, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, még akkor is, ha teljesen különböző a hátterünk – ez szerintem a legarrogánsabb embert is szerényebbé teszi, sőt elgondolkodtatja, hogy milyen szerencsés körülmények között élhet. De az is nagyon érdekes, hogy a szegényebb országokban – Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában vagy a Karib-térségben – sokkal többet mosolyognak az emberek, mint a jóval gazdagabb és biztonságosabb nyugati országokban. Úgy látom, a vagyontárgyainktól önmagában nem leszünk szemernyit sem boldogabbak…
Most, hogy a bolygó minden országában megfordultál, hova utaznál legközelebb?
Jártam minden országban, de nem voltam mindenhol. Egy csomó új cél vár még rám, és persze egy csomó izgalmas helyre szeretnék visszamenni. Visszatérni valahová majdnem olyan jó, mint elsőre megérkezni, sőt néha még jobb is, mert régi barátokkal találkozhatsz, észreveszed a változásokat, és már eleve tudod, hogy hol vannak a legjobb helyek.
De egyébként most sok időmet leköti a könyvem népszerűsítése, nemsokára indulok az Egyesült Államokba egy ezzel kapcsolatos körútra. Aztán ki tudja, lehet, hogy nekiállok egy újabb rekord megdöntésének. Ez a rekorddöntögetés egyébként csak jó móka, nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy ezt értem utazás alatt. Persze sok mindent lát az ember a vonatablakból is, amikor 19 országban jár 24 óra alatt, de lemarad egy csomó élményről is.
Amikor pedig nem a könyvemmel foglalkozom, akkor minden erőmmel a Førde Fjord megmentésén dolgozom. Ez egy gyönyörű hely, a környékén nőttem fel, most pedig egy bányászati cég 300 tonna bányászati hulladékot és vegyszert akar itt elhelyezni, ami egészen felfoghatatlan egy modern országban. A politikusaink viszont valamiért támogatják ezt az elképzelést. Szerencsére szeptember 14-én helyi választások lesznek, ezért talán picit nagyobb figyelmet tudunk irányítani erre a helyzetre. Ezt egyébként közösségi adománygyűjtéssel is összekötöttük, így aki támogatna minket, a www.saveourfjord.org oldalon megteheti.
További cikkek utazásról az NLCafén:
- Nők, akik egyedül utaznak – “Egy idő után nem a természeti attrakciók vonzottak, hanem az emberek”
- Utazás Erdélybe: 10 érdekes tény, amit eddig nem tudtál
- Isztambuli utazás: 10 égető kérdés, 10 hasznos válasz