Wynne-Hughes Veronika angol édesapa és magyar édesanya gyermekeként született, és már gyerekként egy tízméteres vitorláson bejárta a Földközi-tengert a családjával.
“Ebből az életmódból kifolyólag Máltán kezdtem iskolába járni, a tanulmányaimat később Franciaországban folytattam” – mesélte Wynne-Hughes Veronika, aki a Hitchikingthe7seas című Facebook oldalán, illetve a www.hajostop.com címen elérhető blogján számol be kalandjairól. “Telente, amikor ki kellett emelni a hajót a vízből, a család lakókocsiba szállt, és úgy folytattuk az utazást.”
Veronika számtalan helyen járt már, a Földközi-tenger országai közül Törökországot szereti a legjobban, de Európában például Andorrát tartja a kedvenc szárazföldi országának, ide szintén lakókocsival jutott el.
“Az egyetemet Liverpoolban fejeztem be, a mesterszakot pedig a Pázmányon, ezután pszichológusként kezdtem dolgozni, amit imádok – mondta Veronika. – Nem kiábrándultságból vagy elkeseredésből jöttem el Magyarországról, a világlátás volt a célom, az, hogy a bolygót ne csak képernyőn keresztül lássam. Meg persze a kaland! Remélem, hogy azzal, amit csinálok, másokat is inspirálni tudok álmaik megvalósítására, bármi legyen is az. Ha pedig befejeztem az utazást, pontosan oda tervezek visszamenni és azt az életet folytatni, amit hátrahagytam.”
Koszt-kajüt, munkáért
Veronika matrózként jelentkezik különböző hajókra, amelyeken a munkájáért cserébe utazhat. Gyakran idősebb hajósokhoz szegődik, akik már nem feltétlenül bírják a megterhelőbb fizikai feladatokat. Úgy látja, Magyarországon a vitorlázás sajátos státuszszimbólumnak számít, külföldön ez korántsem így van.
“Szerintem Magyarországon ez valahogy úgy megy, hogy akinek a fizetése elér egy bizonyos összeget, az szétnéz, hogy milyen hobbikat űznek a hasonlóan keresők, és ezután nekiállnak vitorlázni és vitorlást venni. Ezért otthon úgy tekintenek az emberek a hajósokra, mint akik gazdagok – magyarázta Veronika. – Ez külföldön nem igaz, mint ahogy a szüleimnek sem volt pénzük, édesapám nyugdíjából és anyukám GYES-éből éltünk. Volt, hogy a karácsonyt is csak januárban tudtuk megünnepelni, amikor bejött apukám negyedéves nyugdíja. De akkor ott volt a háromkerekű bicikli kora reggel, becsomagolva az árboc tetején, ahol a mikulás hagyta nekünk. Szóval a nemzetközi hajósvilágban nemcsak milliomosok vannak, sőt! Inkább csórók, akik eladják a lakásukat, és helyette hajón élnek. Sokuknak ez jelenti a szabadságot. Sok köztük az idősebb ember is, akinek elkél a segítség, mert nem bírja már a válluk vagy a térdük a hajózással járó feladatokat, de szeretnének továbbra is hajózni. Ők gyakran keresnek maguk mellé matrózt, napi 2-3-4 óra munkáért cserébe adnak enni meg egy kabint. Szóval a hajóstop végül is annyit jelent, hogy egy bizonyos irányba haladva az ember dolgozik egy-egy hajón. Én több mint két éve úton vagyok, és a tizenegyedik hajómnál járok. Amikor elvégeztem a napi munkát, akkor szétnézek a szárazföldön, igyekszem minél többet látni az egyes helyekből, amíg a hajó a kikötőben horgonyoz, majd indulás tovább. Így csurgunk szépen körbe a bolygón.”
Mivel Veronika szülei maguk is nagy utazók és kalandorok, számukra nem tűnt félelmetesnek lányuk ötlete, hogy egyedül utazgasson a világ körül. Őt is és húgát is már fiatal koruktól kezdve úgy nevelték, hogy feltalálják magukat.
“Emlékszem, úgy 5-6 éves lehettem, amikor kikötöttünk Olaszországban – mesélte Veronika. – Apukám a kezembe nyomott valamennyi pénzt, majd mondta, hogy ezt fel kellene váltani egy bankban helyi pénzre, aztán kéne kenyeret venni és hazahozni. Persze, ez egy kedves kisváros mólóján volt, szinte a központban, úgyhogy a bank és a pékség is a közelben volt. De akkor is azt mondta, hogy csináljam egyedül! Nem is tudtam róla, hogy folyamatosan mögöttem jön, és elindultam ebben a vadidegen országban a bank felé. Felváltottam a pénzt (bár gyanítom, hogy apukám közben a hátam mögött mutogatott az ügyintézőnek), majd az első kis boltban vettem egy vekni kenyeret, és visszamentem a hajóra. Ilyen dolgok készítettek fel arra, amit most is csinálok.”
Hajléktalanul a világ másik végén
Hajója válogatja, hogy Veronika hányadmagával utazik. “Leggyakrabban csak a kapitány és én vagyunk, néha ott a kapitány barátnője vagy felesége. De van olyan is, hogy eljönnek a barátai is és hosszabb utazásokra – például az Atlanti-óceán átszelésére – velünk maradnak. Most épp egy alaszkai kapitány hajóján utazom, ő és a barátnője azt szeretik, ha sokan vannak körülöttük, így amikor felszálltam, öten voltunk matrózok. Most ketten vagyunk, de nemsokára még ketten érkeznek. De mindenhol igyekszem új embereket megismerni, új barátságokat kötni. Szóval bár elméletileg egyedül utazom, valójában szinte soha nem vagyok egyedül.”
A Föld körül hajózva persze nem szűkölködik az ember a kalandokban. Veronikát egyik legfrissebb élménye Francia Polinéziában érte, ahol átmenetileg hajléktalanná vált, de még ez sem vette el a kedvét.
“Az első állomásunk volt a Galápagos-szigetek után, vagyis a nagy óceánátszelést követően – emlékezett vissza Veronika. – A Panama-csatornán való átkeléskor azonban készpénzben kellett kifizetni a csatornadíjat, a kapitányomnak viszont volt egy limit a bankkártyáján, ezért napokig várakoztunk Panamában, amíg ő mindennap levette a napi maximumot a számlájáról. A bankja viszont a furcsa pénzmozgás miatt letiltotta a kártyáját, ezért az átkelés után neki egyből Tahitire kellett sietnie. Mi viszont nem szerettük volna kihagyni a Marquesas-szigeteket és a Tuamotut, ahol például Gauguin is festett. Így kerültem abba a helyzetbe, hogy a kapitányom elment nélkülem, nekem meg még nem volt meg a következő hajóm. Beletelt egy hétbe, mire újat találtam, de őszintén szólva Francia Polinéziában elég jól éreztem magam hajléktalanként. Víz szerencsére volt bőven, így mosakodni tudtam mindennap, egyébként meg kiterítettem egy pokrócot egy rétre, ahol szép volt a kilátás, és számoltam a hullócsillagokat elalvás előtt. Kaptam kölcsön egy kempingtűzhelyet, így zacskós leves volt minden este, nappal pedig bagett. Egész jól el lehet így élni. De Galápagos is nagy élmény volt, ezenkívül eljutottam egy luxus metálfesztiválra Miamiba, ráadásul ingyen, autóstoppal meglátogattam Bob Marley sírját Jamaikában, maja templomokat másztam meg Belize-ben, most meg cápákkal meg rájákkal úszom, igaz, ezt még gyakorolnom kell, mert nem ezek a kedvenc állataim. De friss élmény még a léggitározás, amikor átléptük az Egyenlítőt, vagy az Atlanti-óceán átszelése áram nélkül, kézi kormányzással.”
Viharban a hajó alatt
A kalandok mellett azért veszélyekben sem volt hiány. A Földközi-tengeren például kötél tekeredett a hajócsavarra és Veronikának kellett a hajó alá úsznia, hogy késsel levágja.
“Ezután elszabadult az orrvitorlánk rúdja, amit egyéb problémák miatt nem tudtunk behúzni, ezért a viharban a nagy orrvitorla csücskéből egy óriási fém rúd zuhant a fedélzetre tízméteres magasságból – mesélte Veronika. – Még jó, hogy acélhajó volt, nagy nehezen lefogtuk és lekötöztük, de beletelt egy kis időbe, közben eléggé féltünk. Másnap pedig el is süllyedtünk volna, szerencsére az olasz parti őrség nyolcórás késéssel végig megérkezett, amíg mi folyamatosan vödörrel mertük a vizet, mert egyik pumpánk vagy szivattyúnk sem akart működni. 48 órába telt, mire kivontattak minket, csak egy csomóval tudtunk haladni, mert akkor már annyi víz volt a hajónkban.”
Veronika elmondta, hogy ezen kívül a csótányok társaságától iszonyodik, ezért nem a legszebb emléke az az út, ahol a kapitány elfelejtett szólni, hogy a hajó tele van az ízeltlábúakkal.
Angoltudás kell, és már indulhat is a nagy kaland
Veronika szerint nincs szükség rengeteg előkészületre, aki szeretné kipróbálni, milyen a matrózélet, biztos angoltudással és egy megfelelő vitorlásképzéssel nyugodtan neki lehet vágni az útnak. Már csak azt kell átgondolni, hogy mi kerüljön a csomagba.
“A hajsütő vasamat egyszer sem használtam, illetve a szempillaspirálomat sem, pedig olykor jól esne kicsit visszanőiesedni és nem örökké vadul csapzottnak lenni, de azt hiszem, naiv ötlet volt részemről, hogy egyáltalán magammal hoztam ezeket.”
Ami az anyagiakat illeti, Veronika szerint nincs szükség hatalmas vagyonra ahhoz, hogy valaki hozzá hasonlóan bejárja a világot.
“Nem spóroltam évekig erre, elvégre a szállásért és a betevőért megdolgozom, ezen felül pedig sokszor nevetségesen keveset költök” – mondta Veronika, akinek akadt olyan hónapja is, amikor összesen 16 eurót költött csupán.
Akit érdekelnek Veronika további kalandjai, figyelje a www.hajostop.com oldalon elérhető blogot, ahol írhat is a világjáró lánynak, aki saját bevallása szerint minden kérdésre szívesen válaszol. A világutazó azt is elárulta, hogy hamarosan egy különleges rekordállítással kapcsolatos bejelentést is tesz, ezért is érdemes figyelni az oldalát.
További cikkek izgalmas utazásokról az NLCafén:
- Micsoda Turista: ismerjétek meg Balázst, aki úszott az Amazonasban is
- “Nincs olyan ország, ahova ne utaznék el újra” – interjú Gunnar Garforsszal, aki a Föld minden országában járt
- Nők, akik egyedül utaznak – “Egy idő után nem a természeti attrakciók vonzottak, hanem az emberek”