Csodás fotókat nézegethetsz Norvégiáról,
akár jártál már ott, akár nem. És tuti, hogy kedvet kapsz kiruccani oda, ha ezt a húsz képet végignézed.
Horváth Balázs a világ összes tájára eljutott,
ahová én csak vágyom. Nem utazó, csak turista – így jellemzi saját magát. Ha kedvet akarsz kapni a hátizsákos világjáráshoz, akkor mindenképpen olvasd el az ő inspiráló beszámolóját.
“A turista szónak vannak pejoratív felhangjai, én pedig erre rá is játszom, például a blogom címével – magyarázta Balázs. – De az igazság az, hogy engem érdekelnek a klasszikus turistalátványosságok, mint például a Machu Picchu, vagy a New York-i Szabadság-szobor, vagy épp a Tádzs Mahal. Ezekre a helyekre egy igazi utazó nem feltétlenül vágyik, de én szeretem ezeket is megnézni. Igaz, nem viselkedem klasszikus turistaként, nem szervezett csoportban, hanem hátizsákkal a hátamon, önállóan megyek az ilyen helyekre is.
Mindig igyekszem bennük valami extra csavart keresni, a saját szűrőmön keresztül mutatom be ezeket a helyeket. Például a Tádzs Mahalnál nemrég jártam, és több dolog miatt is érdekes volt. Mondjuk attól, hogy akkor épp felújítás alatt állt. Ez még rendben is lett volna, de aki ismeri az épület történetét, az tudja, hogy Sáh Dzsahán, aki építtette, teljesen rá volt kattanva a szimmetriára, a teljes épület szimmetrikus, két tengelyen. Erre mit csinálnak?!? A négyből csak három tornyot állványoztak fel egyszerre – nem kettőt vagy négyet, HÁRMAT!
Szegény ember a saját sírjában forog, mindkét tengelye körül! A másik meg, hogy ugye a Tádzs Mahalról annyit mindenki tud, hogy a sah a gyerekszülésben elhunyt, kedvenc felesége emlékére emelte ezt a síremléket. De hogy az épület kertjében volt hely jó pár további feleségének is, azt kevesebben tudják – ezért az »örök szerelem jelképe« titulus az én olvasatomban legalábbis kérdéses.”
A világjárást nemcsak férfiak, de nők is simán bevállalják,
akár matrózként is. Ha érdekelnek a tengeri, óceáni kalandok, akkor bátran olvasd el Wynne-Hughes Veronika történetét, aki igazán bevállalós csaj.
“Emlékszem, úgy 5-6 éves lehettem, amikor kikötöttünk Olaszországban – mesélte Veronika. – Apukám a kezembe nyomott valamennyi pénzt, majd mondta, hogy ezt fel kellene váltani egy bankban helyi pénzre, aztán kéne kenyeret venni és hazahozni. Persze, ez egy kedves kisváros mólóján volt, szinte a központban, úgyhogy a bank és a pékség is a közelben volt. De akkor is azt mondta, hogy csináljam egyedül! Nem is tudtam róla, hogy folyamatosan mögöttem jön, és elindultam ebben a vadidegen országban a bank felé. Felváltottam a pénzt (bár gyanítom, hogy apukám közben a hátam mögött mutogatott az ügyintézőnek), majd az első kis boltban vettem egy vekni kenyeret, és visszamentem a hajóra. Ilyen dolgok készítettek fel arra, amit most is csinálok.”