Kezdjük ott, hogy az ötven éve alapított franciaországi Les 3 Vallées síközpontban és közvetlen környezetében közel 30 ezer vendégágy található (évi 800 ezren alszanak rajtuk), a pályarendszer pedig 600 kilométernyi összefüggő lejtőt foglal magába. Édes istenem, ez nagyon soknak hangzik, mondaná még az egyszeri síelő is, és igaza van, mert tényleg sok: a vendégágyak számát mérve ugyanis Gyöngyös lakosságáról beszélünk, a pályák hosszát tekintve pedig egy Budapest-Prága autóútról, és még 50 kilométerről. Ez a világ legnagyobb pályarendszere, mely Budapestről akár 6 óra leforgása alatt elérhető: Lyonig repülővel az easyJet járatával – heti 3 easyJet-járat az egyetlen közvetlen légi összeköttetés Budapest és Lyon között –, onnan pedig két óra autózás.
Franciaországban síelni nagyon más, mint általában Európában. A pályarendszerek óriásiak, a hüttékben úgy főznek, mint egy átlagos párizsi bisztróban, és ha egymás mellé tennénk az alpesi falvakból kinövő hatalmas apartmanházakat, akkor egy metropoliszt látnánk a hegyek közt. Az NLCafé még előszezonban járta be a világ legnagyobb sícentrumát – ez a Les 3 Vallées, azaz a Három Völgy.
A francia Alpokban minden más
Magyarországról egy téli szezon során közel félmillió ember indul síelni, ennek a fele Ausztriáig megy, a többieknél pedig általában Szlovákia, Svájc, Szlovénia, Olaszország és persze Franciaország a cél. Ausztriában nagyjából a következő recept szerint nőttek ki a földből a síközpontok:
- Végy egy alpesi falut!
- Tegyél egy felvonót a végébe!
- Alakíts ki egy pályát, és indulhat a lift.
A pálya mellett később épült még egy pálya, és mivel a szomszéd falunak is volt sajátja, egyszer csak összeért a két lejtősor, és kész volt a sícentrum. Franciaországban ennek a szöges ellentéte történt, ők ugyanis iparilag vágtak bele a fejlesztésbe, nagyjából így:
- kitalálták, hogy márpedig síelés lesz az Alpokban,
- kijelöltek egy-egy területet,
- és pár apró falut átszabva hatalmas pályarendszereket alakítottak ki.
Ennek köszönhetően teljesen másképpen fest egy francia síközpont az osztrák vagy svájci párjához képest, a családias panziók mellett ugyanis 8-10, esetleg 12-14 emeletes, akár több száz szobás apartmanházak, illetve nagy méretű szállodák is állnak – a Les 3 Vallées-ben fekvő Val Thorens például pont ilyen hely. Barátságtalan? Dehogy. Pont olyan kellemes, mint a jóval kisebb épületekből álló Les Menuires. A szállodák közti utcákon él még a falusi hangulat, nem dübörög a diszkóláz, és olyan éttermek húzódnak meg egymás mellett, hogy még a “legócskább” is simán felveszi a versenyt egy Andrássy úti bisztróval – a központ 53 hüttéjéről és a környék gasztronómiájáról viszont majd később.
Nincs hiba a rendszerben
Egy ekkora pályarendszeren belül mindig számolni kell azzal, hogy merre járunk, mert a felvonókat délután 4 és 5 óra között lekapcsolják, és ha délután 2-kor még 4-5 siklás-felvonózás az út hazáig, akkor el kell indulni, vagy marad a buszozás. A felvonóknál egyébként sosincs hosszú sor, egyik helyi síoktató-idegenvezetőnk szerint ő még nem várt soha 5 percnél többet, miközben síelő akad bőven, főszezonban egyszerre 50 ezer embert képesek kiszolgálni. Itt meg kell jegyezzük: ehhez 35 fekete, 107 piros, 131 kék, illetve 55 zöld pályát alakítottak ki, amit 166 felvonó szel át. Látványnak sem rossz, hát még menni rajta.
Franciaországban síelni nagyon más, mint általában Európában. A pályarendszerek óriásiak, a hüttékben úgy főznek, mint egy átlagos párizsi bisztróban, és ha egymás mellé tennénk az alpesi falvakból kinövő hatalmas apartmanházakat, akkor egy metropoliszt látnánk a hegyek közt. Az NLCafé még előszezonban járta be a világ legnagyobb sícentrumát – ez a Les 3 Vallées, azaz a Három Völgy.
A francia Alpok eközben lenyűgöző, itt nyúlik égbe Európa legmagasabb csúcsa, a Mont Blanc. A 4808 méterre ívelő masszívumra a franciák nagyon büszkék. Utunk során egy 23 éves és egy majd 70 éves síoktató kísért minket, és mindketten szóltak, ha a Mont Blanc éppen feltűnt – például (aznap nagyjából ötödször) a központ legmagasabb hegyormán, a 3200 magas Cime de Caronon is.
Micsoda? 3200?
Igen, 3200, és két lift kell, hogy ilyen magasra érjünk. Egy szimpla kabinos elvisz az átszállóállomásig, ahonnan egy 250 főt befogadó nagyobb kabinos visz tovább. Ez nagyjából két és félszer olyan széles, mint egy metrókocsi, és majdnem olyan hosszú is.
A Cime de Caronról három pálya indul lefelé: két fekete és egy piros, utóbbi a központ leghosszabb lejtője, összesen 12 kilométernyi csúszással lehet visszaérni a Val Thorens-i főállomásra, ahol egy hüttében kipihenhető az út csúszás fáradalma.
Szeretnek enni. És főzni is.
Hogy a franciák szeretnek enni, nem kérdés. Hogy tudnak-e főzni? Az sem. A Három Völgy alig kétszáz kilométerre fekszik Lyontól (a gasztronómia fővárosától), a pályarendszer hüttéi pedig olyanok, mintha az ottani éttermeknek lennének a meghosszabított nagytermei. De tényleg, tessék mondani még egy országot (Svájcot leszámítva), ahol a helyi síközpontban érlelt marhát, báránycsülköt vagy olyan francia hagymalevest adnak, melyen érezni, hogy az alaplevet alsó hangon 14 órát főzték, és a megfelelő kihűtés után vérprofin zsírtalanították. És ez még csak a hütte. A falusi éttermek még ennél is erősebbek, a környék egyik kedvence a Chez Pépé Nicolas, ahova hetekre előre érdemes (kell) asztalt foglalni. Itt például egy “szimpla” gombás (csiperke nincs, kizárólag erdei gombák jönnek számításba) rizottót is így tálalnak, sajtreszelővel:
A helyi éttermekben hatalmas a sajtkínálat, általában hosszan érlelt hegyi sajtokban utaznak. A környéken számos kisüzemi sajtkészítő van saját kecske-, juh- és tehénállománnyal.
Síelés után is van élet
A központ egyik legbarátságosabb része Les Menuires, sőt ez számít a leginkább családbarátnak is. A liftek zárása után egy 2016-ban átadott fürdő és wellness, egy veszettül gyors bobpálya, és számtalan étterem várja a vendégeket, akik közt meglepően sok a svájci rendszámú luxusautóból kiszálló orosz. Nem kell meglepőrdni, ha véletlenül azt mondják nekünk, hogy “zdrasztvujtye”.
Majdnem nyárig
A szezon január közepén indul be igazán, és ha megfelelő a hideg, akkor április végéig, vagy akár május elejéig kitart. Ha nem esik természetes hó, akkor sincs gond: a központ a maga 2286 hóágyújával a pályarendszer felét, azaz 300 kilométernyi pályát képes behavazni, köztük a kék lejtésű összekötő pályákat is, ahol az ember csak siklik, siklik, siklik, és még mindig csak siklik, miközben mosolyogva gyönyörködik a panorámában, és azt mantrázza, hogy “könyörgöm, csak el ne tűnjön a nap, és maradjon ilyen harapós a hó, és egyáltalán, hadd ne érjek a lejtő aljára, mert nem akarok még hazamenni”. De haza kell. Au revoir, see you next year, viszlát legközelebb – kinek ahogy tetszik.
Az NLCafé munkatársa az easyJet és a Francia Idegenforgalmi Hivatal meghívására utazta be a Les 3 Vallées környékét.