Biztos ismeritek azt az érzést, amikor az ember hátradől egy tengerparti napozóágyban, kezébe veszi a kedvenc könyvét, a nap ezerrel süt, a víz pedig halkan hullámzik. Nekem ez közel van a tökéletes nyugalomhoz. Ebből zökkentem ki a legutóbb Görögországban, amikor a gyerekeim csodálkozó tekintettel megálltak felettem.
Legutóbb akkor néztek így, amikor medúzát láttak, de most a strandfocipályáról jöttek, úgyhogy a medúzaveszély lehetőségét gyorsan elvetettem. Kiderült, hogy a két focista egy csapat turistát vett észre a strand melletti kávézók egyikében. Mindenki utcai ruhában, bőröndökkel ült, és egy idegenvezetőt hallgattak.
Magyar csoport volt, az idegenvezetőnő pedig olyan kisiskolás stílusban, hogy az iskolás gyerekeim is visszahőköltek, arról beszélt, hogy
az intelligens turista nem kapcsolja 10 fokra a légkondicionálót a szobában, mert nem akar senki megfázni
vagy:
aki nem keni be magát még napozás előtt naptejjel, az az orvosi szobában fogja végezni
esetleg:
bár az internet korában már senki nem küld képeslapot haza, azért elmondom, hogy a posta a kikötő mellett van.
|
mceBlockPasteEnd
|
A nő olyan alapvetéseket mondott a mikrofonba, hogy a gyerekeim azt feltételezték, értelmi fogyatékos embereket igazítanak épp el, de ki kellett ábrándítanom őket – a hallgatóság mind szellemileg ép, felnőtt magyar turistákból állt.
Először görög barátainkat kérdeztem a jelenségről, aki semmi meglepőt nem láttak abban, hogy az idegenvezető így beszél a csoporttal. Mint kiderült, tavaly ugyanezen a partszakaszon egy magyar turista a víz mellett lévő napozóágyaknál dobbantott és ugrott fejest a 15 centis vízbe – törött csigolyával szállították egy görög kórházba. Neki nyilván nem ártott volna egy alaposabb felkészítés.
A görög strandolók – és a rengeteg szerb, macedón – viszont kaptak némi felkészítést abból, milyen, amikor néhány magyar turista úgy érzi, külföldön végre kivetkőzhet magából. Egy nagyobb társaság – több pár néhány gyerekkel – ugyanis üvöltve foglalta el a strand egy részét.
“Végre belógathatom a pöcsömet” – hangzott az első elüvöltött mondat, onnantól pedig csak a 20 percenkénti sörrendelés szakította félbe a trágárkodást. Nagy melegben a “csak pár sör” is másképp hat, mert nem sokkal később már arra dolgoztak ki haditervet a fiúk, hogy melyikük tapossa szét egy szerb nő és kisfia vízparti homokvárát. Tahóság deluxe.
Persze a rendszeresen fel-alá sétáló árusok sem maradhattak ki a bunkóságfolyamból, az egyik fánkárust például hosszan tanítgatták arra, hogy mostantól a “kibaszott kurva finom a fánk” kiáltással célozza a magyar célközönséget. Majd a tengerben őrjöngtek tovább, hangosan megállapítva, hogy “minden görög köcsög“.
Utána minden növényt, hínárt, ami a tengerben fellelhető volt, összeszedtek, hogy az egyik nyugágyon pihenő társukra zúdítsák. Meg a szomszédos nyugágyak tulajdonosaira. Ezen a ponton éreztem, hogy fel kell fednem, én is ennek az erős és büszke Magyarországnak az állampolgára vagyok, és szóltam, hogy ez már picit túlzás talán.
Fél siker – a fiúk elvonultak az egyik bárba, a velük érkező nők pedig elkezdték – velem együtt – összeszedni a szétdobált hínárt, szótlanul. Azt már a hazaúton magyaráztam el a két iskolásomnak, hogy ezek a fiúk otthon nem mernek így viselkedni.
Csak kiszabadultak külföldre, és a gátlásaikat nem hozták át a határon.