Kijelenteni azt, hogy a stockholmi Skansen (ne skanzenozzuk, jó?) a világ első állatkerttel összekötött szabadtéri múzeuma, kicsit olyan, mint azzal dicsekedni, hogy a felcsúti kisvasút az ország nyolcadik legnépszerűbbje lett, mit lett: oda nőtte ki magát! A svéd intézmény mégis ezzel reklámozza magát, ami akár gyanús is lehetne, de ezt tegyük is félre, a hely ugyanis tényleg jó. Mármint szó szerint: nem úgy jó, hogy „el lehet lenni”, „egészen szépen megcsinálták”, vagy „viccesek ezek a régi épületek”, hanem tényleg jó, úgy, ahogy van, és ezt egy olyan ember írja, akit nagyon kevés kivétellel gyárilag beoltottak a múzeumok ellen. A kivételek pedig nem tartalmazzák a néprajzit és a szabadtérit.
Fotók: Neményi Márton
Már a története is sokat mondó: Artur Hazeliusnak, a jó üzleti érzékkel megáldott néprajzkutatónak megtetszett egy 1881-ben alapított hasonló intézmény Oslóban, úgy döntött hát, hogy – diplomatikusan fogalmazva – magáévá teszi az ötletet. Kultúrmisszió volt ez, nem csak üzlet: már ekkor megérezte, hogy az ipari forradalomnak köszönhetően a hagyományos, kézműves-mezőgazdász falusi svéd életmódból nem sok marad pár évtized múlva. Kinézett hát egy fél szigetet, és elkezdte járni a vidéket.
Összevásárolt vagy 150 házat, amelyek reprezentálták Svédország múltját egészen a 18. század elejétől; ezeket aztán egyszerűen átszállíttatta az épülő Skansenba. Amelyiket nem sikerült, azt darabokban, akár lécenként és téglánként, hogy pontos tervekkel a zsebében újra felépíttesse őket. Csupán három régi kinézetű, de új épület van: ezeket nem adták eredeti gazdáik, meg kellett építeni őket.
A múzeum térképe nem véletlenül olyan, mint egy komplett kisváros: úgy is működik. Pontosabban úgy, mint több apró település, amelyeket nem a földrajz, hanem az idő választ el. Ha nem a hivatalos útvonalon haladunk, hanem csak úgy csatangolni kezdünk, öt perc alatt eljuthatunk 1780-ból 1950-be.
Nemcsak a fesztiválok alatt vagy a nyári csúcsszezonban, hanem egész évben tele van a Skansen olyanokkal, akik szent kötelességüknek érzik pontosan úgy viselkedni, ahogy öt-tíz generációval korábbi elődeik. (Plusz tökéletes angoltudás, természetesen.)
A Skansen tehát Stockholm egyik legnagyobb meglepetése: úgy lakossági turistalátványosság, hogy közben egy percig sem ciki és unalmas, úgy sétálhatsz a jelmezbe öltöztetett statiszták között, hogy egy pillanatra sem érzed, hogy ez csak a bamba turistáknak szól, ha már megvették a jegyet. Úgy sem érzed magad, mintha véletlenül bebotladoztál volna egy kosztümös film forgatására. Inkább azt érzed, hogy a jelmezes statiszták nem is statiszták, hanem hagyományőrző aktivisták, akik ráadásul nemcsak imitálják a korabeli életet, hanem tényleg teszik, amit elődeik is tettek: kenyeret sütnek…
…könyvet nyomtatnak…
…és kötnek…
…pletykálnak…
…viszik a boltot…
…osztják az igét (szó szerint)…
…vagy egyszerűen csak iszonyú menő ruhákban feszítenek a házaikban.
Biztos vagyok benne, hogy akárcsak ma, 200-250 éve is voltak, akiknek semmi más dolguk nem volt, mint iszonyú menő ruhákban feszíteni otthon, pedig még luxusfeleség-reality sem volt.
Apropó, feleség: a Seglora-templom a 18. század elején épült, az első világháború alatt pedig egyszerűen le akarták bontani. A Skansen vezetése gyorsan megmentette, szétszedte és elszállította. Ma ez Észak-Európa legnépszerűbb házasodóhelye. Például azért, mert 2009-ben bevezették a spontán házasságkötést, azaz összeadnak párokat előzetes időpont (és nyilván puccos külsőségek) nélkül.
Az állatkert pedig már csak hab a tortán.
Könnyű lenne elintézni mindezt annyival, hogy persze, a svédeknek futja rá, vagy hogy kommunizmus híján volt idejük kitalálni, mitől működik egy néprajzi projekt anélkül, hogy unalmas lenne. Mindkettő igaz, persze. A Skansen igazi üzenete azonban itt, Magyarországon a következő: tessék megnézni, mi történik, ha egy nép képes nagyjából ugyanolyan természetességgel és egyszerre tisztelni a saját múltját, külön balos és jobbos hazaszeretet nélkül. Ha nincs verseny, hogy ki a svédebb.
