35 éves lett idén a Megáll az idő, a nyolcvanas évek kultfilmje. A forgatókönyvet Bereményi Géza jegyzi, a filmet Gothár Péter rendezte, előbbi tehet arról, hogy a dialógusok, utóbbi pedig arról, hogy a képsorok (is) klasszikussá váltak. Ha nem tudnád, miről szól, ideemeljük a Port összegzését: „Budapest, 1956. november 4. Köves István és Bodor László az éjszaka leple alatt, a romos utcán elássák fegyvereiket. Köves vöröskeresztes teherautón elhagyja az országot. Felesége egyedül marad két fiával, Gáborral és Dinivel. A hatvanas évek elején megjelenik náluk a börtönből akkor szabadult Bodor. Ő lesz a család új feje. Gábor az orvosi egyetemre készül, bár tudja, hogy apja miatt nem sok reménye van a felvételre. Dini gimnazista. Szukics Magdába szerelmes, és a negyedikes Pierre-t bámulja. Az iskolabálokon rock and roll szól, Elvist bálványozzák és utánozzák. Dinit egyre mélyebb válságba sodorják bontakozó érzelmei, nevelőapja megalkuvó intelmei és a felnőtt világ sok más ellentmondása. Miután egy botrány miatt Pierre-t kizárják a gimnáziumból, egy lopott autón Dini és Magda is elindul vele Nyugatra.”
A film évfordulója okán a Magyar Nemzet interjút készített Bereményi Gézával, ebből kiemelünk egy részletet:
– 1956 után tényleg „megállt” az idő?
– A forradalmat követő időknek semmi közük nem volt ’56-hoz. Ötvenhat megváltás volt, ahogy Vas István írta a Pesti elégia című versében: „A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem: / Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben. / Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.” De miután leverték, mindenki eltemette magában a forradalmat, az idő, ha képletesen is, de megállt.
Ki nem, csak be
1957-ben a határt lezárták, miután 56-osok tömkelege szökött át Ausztriába. Nyugatra utazni nem lehetett, maradt a keleti blokk és a belföldi nyaralás. A 60-as években némileg enyhültek az állampolgárok utazásához fűződő jogok, de külföldre így is alig egy-két ezren mehettek: politikusok, művészek és sportolók, esetleg üzletemberek, talán idegenvezetők. Nincs abban semmi meglepő, hogy Ausztria irányába a kifelé forgalmat lezárták, mivel az államvezetés félt, hogy akik visszajönnek nyugatról, azok majd arról áradoznak,
hogy odaát bezzeg Wurstból van a kerítés, Gold Fasslből a sör és Milkából a csoki,
a munkanélküli segély pedig (állítólag) a magyar átlagbér hétszerese, a sítábor pedig kötelező minden gyereknek – tehát az itthoni viszonyokról az utazók nagyjából úgy vélekedhettek (volna) a visszatérés után, ahogy a Jamie Foxx alakította Sykes őrmester a Bőrnyakaúkban megjegyzi:
Menni kéne, menni kéne
1965-ben a külföldi desztinációkat két csoportra osztották, és ezzel be is lőtték, hova mehetünk: a keleti tömb, azaz a „baráti” országok határa nyitva állt, de az olyan „nyugati, imperialista, ideológiailag és minden egyéb szempontból visszamaradt helyek”, mint például Ausztria, Svájc, Belgium, Olaszország vagy Lichtenstein, nagyon távolinak tűntek. 1970-től így is megnőtt a határátkelések száma, de barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy kinyílt a világ, a vasfüggöny még mindig zárt a Coca-Cola irányába. Keletre viszont könnyű volt menni: 1965-ig egy betétlapot kellett igényelni a személyi igazolványhoz, kiváltani vele a valutát, és irány, ezt a módszert nevezett évben kiváltotta az útlevél. A piros.
Piros? Miért nem kék?
Volt kék is, meg volt piros is, 27 évesnél fiatalabb ember joggal kérdezi:
mégis mi az istennyilának kellett színekkel bohóckodni?
Azért, mert a piros csak a KGST országokba volt érvényes, a kék viszont… A kék ötödik oldalára bepecsételtek egy állandó kiutazási engedélyt, így tudta azt, mint a piros, csakhogy: ezzel lehetett nyugatra is menni.
Ahhoz persze külön engedély kellett, hogy mondjuk a szaunából ugorjunk a 4 fokos millstatti tóba, vagy befizessünk egy olaszországi vakációra Riminibe, a külön engedélyért a felnőtt a párttitkárnál kuncsorgott, a gyereknek pedig a KISZ titkár adta.
Jelen írásunk a nyugatot mellőzi, leragadunk itthon és keleten, azaz: SZOT-üdülő, kempingezés, Mátra, Tátra, a baráti Lengyelország és a jugoszláv tengerpart. Körbenézünk, hogy ment ez akkor.
Balaton. A németeknek csak Plattensee
Miközben a fejesek 56′ után olyan tempóban osztották ki maguknak a tóparti telkeket, ahogy a Nagy tisztogatás idején Sztálin írta alá a halálos ítéleteket, a dolgozó népre is gondoltak: a Balaton partján számos SZOT- (Szakszervezetek Országos Tanácsa) és vállalati üdülő épült, a családok ezekbe kaphattak beutalót – néha összejött a szoba, de volt, hogy csak sátorhely akadt. A szétszakított Németországból is érkeztek ide turisták, nem egyszer itt találkoztak NDK-s és NSZK-s rokonok, például autós kempingekben:
Fotók: Fortepan
Fröccs? Szörp? Hűtőtáska merre? Ritka manapság az ilyen partszakasz, a Balatont végig kiépítették, a mai állapotokhoz képest nomádnak hat a gaz és a magas fű.
Autó előtt pózolás – amikor még nem volt Balaton Sound.
A Hotel Tihany épülete. Egész modernnek tűnik, pedig bőven a Kádár-barokk idején épült.
Helló, kelet!
Lengyelország és Magyarország vezetői kedvelték egymást, népei dettó vegyültek. A fentebb említett Bereményi Gézát is megihlette a lengyel–magyar barátság, gondolatai a Krakkói vonat című Cseh Tamás-dal szövegében hallhatóak.
Lehetne ez alpesi község is, a különbség csak az építészeten zongorázható, a táj hasonlít. A Zakopane körüli falvak, például Bukowina Tatrzanska vagy Bialka pont olyan népszerűek voltak a magyar üdülők körében, mint a város: mivel a környéken uszkve száz éve síelnek, pályák vannak mindenütt, 2000 méter magasból is lehet siklani.
Csehszlovákia
Északi szomszédok, túrázós/síelős Tátrával és ilyen veszettül menő hotellel:
Pozsonyba is érdemes volt ellátogatni. A belvárosa impozáns volt valaha (egy része még most is az), majd 1973-ban átadták a Szlovák Nemzeti Felkelés Hídját: építése miatt a történelmi óváros egy részét szétverték, a zsidónegyed nagyobb részének lőttek, például egy zsinagógának is. De legalább úgy nézett ki, mintha a várost fentről figyelnék. Ma egy piszkosul drága étterem van odafent.
Pedig tényleg szép az a belváros:
A Svejkből ismert prágai Kehely cégére. A kocsma ma is létezik, prágai ide csak ritkán teszi be a lábát, de nem is nekik találták ki.
Irány dél!
Kinek volt annyi pénze, hogy beleférjen egy tengerparti nyaralás? Keveseknek, de Jugoszláviába értelmezhető áron lehetett eljutni. Ma már Dubrovnikig autópálya van, anno egyszerűbb volt az alig 500 kilométerre lévő Rijekába és környékére menni – de előbb át kellett lépni a határon, például a nem túl zsúfolt letenyei határátkelőn.
Még pár óra, és már le is értünk például Krk szigetére.
Vagy Abbáziába (Opatijába), amely a XIX. században a Habsburgok kedvelt üdülőhelye volt. A hetvenes években a tehetősebb magyarok mentek oda. Ma is patinás és elég zsúfolt város.
A nagy többség, a családosok persze így is a Balatonra mentek, az idősebbek (ahogy ma is) a termálvíz környéki üdülőket preferálták. Az éttermi árak szabottak voltak, az adagok dettó, az a néhány maszek pedig simán kiírta a büféjében (már ha volt német a közelben), hogy a sör 6, a bier viszont 10 forint. Nettó lehúzás, ma is működik.