Hogyan lehet hajót stoppolni? – Bartalics Fanni világutazó elmondja

Bartalics Fanni 29 éves, és már bejárta a fél világot, méghozzá kalandosnál kalandosabb módokon. Mint mondja, néha benne is ott a félelem, de összességében az a tapasztalata, hogy sokkal több jó ember van, mint rossz, az átélt kalandok pedig mindig kárpótolják, mert lehet, hogy mondjuk csótányok között zuhanyzik, de cserébe rózsaszín delfint is láthat. Most nekünk is mesélt egy kicsit az élményeiről.

Mikor mentél először hosszabb időre külföldre?

19 éves voltam, amikor turizmus szakosként kimentem fél évre Portugáliába egy ösztöndíjjal. Előtte egyáltalán nem tudtam magam elképzelni sehol másutt, csak itthon, azon belül is leginkább Budapesten. Viszont nagyon hiszek az álmokban, és egyszer azt álmodtam, hogy akkor leszek boldog, ha kilépek a komfortzónámból, ezért úgy gondoltam, hogy akkor megpróbálom, és elindulok. Végül annyira jól éreztem magam Portugáliában, hogy a főiskola második éve után úgy döntöttem, megint elindulok, és kipróbálom magam máshol, más szerepben. A szüleim nem voltak boldogok, hogy félbehagyom a tanulmányaimat, de beletörődtek. Belgiumba költöztem, ahol a Ryanair légiutas-kísérőjeként dolgoztam.

Repdestem a világban, de nem sokat láttam belőle, és egyfolytában azt éreztem, hogy egy pincér vagyok, semmi több.

Később átmentem Spanyolországba, ahol szintén stewardessként dolgoztam, de egyre jobban éreztem, hogy ezt nem akarom sokáig folytatni, ennél többre vágyom. Közben beleszerettem egy fiúba, akinek a családja Belgiumban élt, ezért odaköltöztünk, én pedig munkát vállaltam egy multinál. Személyi asszisztensként dolgoztam, és közben beiratkoztam egy intenzív spanyoltanfolyamra. Aztán felmondtam, és visszaköltöztem Spanyolországba.

Spanyolország után hogy kerültél Angliába?

A barátommal együtt mentünk Oxfordba, ő tanult, én pedig az egyetemen dolgoztam. Egy évet töltöttem ott, aztán hazajöttem, mert hiányzott a családom, és szerettem volna kicsit velük lenni. Itthon arra jutottam, hogy Skandinávia a nekem való hely, ezért Oslóba utaztam, de két óra múlva mentem is Svédországba, mert azonnal éreztem, hogy Norvégia mégsem nekem való. Ott gyorsan találtam munkát, szakács lettem. A munkahelyemen ripsz-ropsz megtanultam ír gyorsételeket elkészíteni, és belejöttem a svéd konyhába is. A legjobb a természet közelsége volt, egy fákon épült madárlesszerű házban laktam az erdő közepén, onnan jártam dolgozni. Közben viszont az állandó sötét és hideg nem tett jót nekem, és egyre rosszabbul éreztem magam, ezért 2015-ben hazajöttem.

Azt gondoltad akkor, hogy itthon maradsz?

Hát, azt biztosan tudtam, hogy hosszabb időt leszek itthon, mint addig, és ez így is lett. Elkezdtem dolgozni egy angol táborokat szervező cégnél programkoordinátorként. Nagyon szerettem azt a munkát, tényleg élveztem végre azt, amiért pénzt kaptam… Egy idő után viszont a fejembe vettem, hogy hátizsákkal kellene utaznom, és olyan élményeket kellene gyűjtenem a világban, amilyenek tényleg csak nagyon kevés embernek adatnak meg. Közben nagyon jó barátok lettünk egy francia fiúval, aki azt mondta, hogy a nővérével mindenképpen meg kéne ismerkednem, mert ő nagyon jó társam lenne az utazásaim során, tökéletesen kiegészítenénk egymást. Végül elkezdtem tudatosan készülni a feladatra, dolgoztam, pénzt tettem félre, és igyekeztem megnyugtatni a folyamatosan aggódó szüleimet, hogy nem lesz semmi bajom, ha nekivágok a világnak hátizsákkal és autóstoppal. Nem állítom, hogy sikerült őket meggyőznöm…

Miért pont hátizsákos utazónak álltál?

Egyrészt szeretem a kihívásokat, és nem voltam benne biztos, hogy merek autóstoppal utazni, hogy egyáltalán képes vagyok erre. Aztán az is fontos volt, hogy bár a keresetemet mindig gondosan félretettem, nem akartam és nem is tudtam sok pénzt költeni. És azt is gondoltam, hogy így sokkal több és más kalandot élek majd át, mint ha repülővel és bőröndökkel vágnék útnak. Azt azonban egyáltalán nem gondoltam, hogy ekkora élmény lesz, és az egész életemet meghatározza, ahogyan végül történt… 2015  augusztusában vágtam bele a nagy stoppos kalandba, itthonról Lisszabonba indultam, még megvan a táblám is, amit szorongattam.

Amikor anya kirakott az autópálya mellett, aggódó pillantásokat vetett rám, de gond nélkül kijutottam Lisszabonba, ahol már várt rám a francia haverom nővére, Suzy, hogy megismerkedjünk. Tényleg klasszul kiegészítettük egymást, így aztán együtt folytattuk a kalandot. Abban biztos voltam, hogy hajót is akarok majd stoppolni, mert erről láttam egy videót, és azt is tudtam, hogy szeretném bejárni Latin-Amerikát. Január elején már Madridban voltunk, aztán továbbmentünk a Kanári-szigetekre, ahonnan hajóval akartunk átkelni az Atlanti-óceánon.

Hogyan kell hajót stoppolni?

Sokféle módon lehet, például online is, de mi szóban próbálkoztunk. Először azt mondták, ilyenkor kevesebb az óceánátkelő hajó, mert október–november az átkelési szezon, de bizakodtunk, és két nap alatt sikerült is fuvart találnunk. A hajókra általában keresnek embert, és szívesen visznek magukkal plusz útitársat, mert rengeteg a munka, minden segítség elkél.

Maga a kikötő olyan, mint egy önálló város, saját bolttal, mosodával, jó hangulattal, egyáltalán nem félelmetes hely részeg és bárdolatlan matrózokkal.

Sok emberrel beszélgettünk, személyesen megnéztük a hajókat is, és végül három orosz pasival keltünk át az Atlanti-óceánon egy 16 méter hosszú katamarán fedélzetén. Állati nagy mázlinkra ez egy vízi luxuskéró volt, zuhanyzókkal, szuper kabinokkal felszerelve. Volt tévénk, mosógépünk, hűtőnk, finom ételünk, nem is találhattunk volna jobbat. A három orosz férfi igazából annak örült a legjobban, hogy lesz kivel beszélgetniük, mert a munkájuk miatt ők már sokszor megtették ezt az utat, és meglehetősen jól ismerték egymást. Az elején tisztáztuk, hogy külön kabinunk lesz, és meg is tartották az ígéretet, minden rendben volt. Sokat dolgoztunk, de közben a látvány is gyönyörű volt, bár be kell valljam, összességében nagyon egyhangú hajózni, mert nem látsz mást, csak a vizet. Ráadásul én tengeribeteg voltam eleinte, sokat hánytam, szóval nem voltam fényesen. De a körülmények és az útitársak miatt nem volt okom panaszra. Igazából egy perc alatt megállapodtunk.

Átmentek az Atlantin? Igen! Elvisztek minket? Igen! Ennyi volt a teljes párbeszéd.

Voltak gyönyörű pillanatok, például amikor delfinek követtek minket, vagy repülőhalak landoltak a fedélzeten, és az is csodás volt, amikor éjjel a delfinek hátán világítottak a fitoplanktonok. A csodák viszont nagyjából öt percig tartottak, aztán maradt a nagy kékség. Végül a Dominikai Köztársaságban szálltunk ki a hajóból.

Tudtátok, merre tovább?

Nagyjából. 50-100 szavas volt a spanyol szókincsem, kézzel-lábbal beszélgettem a helyiekkel. Mikor megkérdeztem, hol a buszmegálló, először nem értettem, miért mutat a válaszadó a járdára, aztán kiderült, hogy egyszerűen meg kell állni az út szélén, és inteni a busznak. Nagyon lassan haladtunk az utazással az országon belül, de a kezdeti türelmetlenségem után rájöttem, hogy így lehet igazán jól nézelődni, pont ez a lényeg. Hondurasba mondjuk repülővel mentünk, de csak azért, mert az volt a legegyszerűbb, és nem akartuk kihagyni. Egyébként az egész utazást a spórolt pénzemből álltam, illetve közben dolgoztam is, ahol tudtam.

Azt mindenképp szeretném elmondani, hogy a hátizsákos, stoppos utazás nagyon olcsó, szinte bárki megengedheti magának. Gyakran előfordult az is, hogy az emberek csak úgy meghívtak magukhoz. Sokkal több jó emberrel találkoztam az útjaim során, mint rosszal, ez is nagyon pozitív élmény volt.

A célkitűzésem az volt, hogy legalább egy éven keresztül tartson az út, ezalatt jártam Nicaraguában, Costa Ricában és a Panamai Köztársaságban is. Nicaraguát külön is kiemelném, főként azért, mert érintetlen terület, ott tényleg nagyon ritkán jár fehér ember. A helyiek leggyakoribb kérdése az volt, hogy férjnél vagyunk-e, aztán amikor nemet mondtunk, az következett, hogy miért.

Kolumbiából egyébként egyedül folytattam az utat, mert Suzy összejött egy fiúval, akivel azóta is együtt élnek. De nem kell aggódni, valójában sosem voltam egyedül, a többi hátizsákos utazóval rövid távokon sokszor együtt mentünk, sokat beszélgettünk, és a hostelek is mindig tele vannak. Peruban pedig egy dzsungelközösségben is jártam, ahol csupán 14 család lakik együtt az őserdő mélyén, olyan helyen, ahol tényleg a fák mutatják az irányt, és rengeteg élményt gyűjtöttem. Ők teljesen természetközeli életet élnek, kórházba szinte soha nem mennek, mert náluk az a szokás, hogy ami fáj, azt levágják, így hát gyógyfüvekkel és egyéb, a természetben található gyógyszerekkel gyógyulnak. Ezeket én is használom, úgyhogy sokat tanultam tőlük.

Utaztam aztán teherhajóval is, pedig az indulás előtt egy helyi ember elmesélte, hogy az anyukája úgy halt meg, hogy felkéredzkedett egy teherhajóra, ami elsüllyedt. Én is egy rozsdás csotrogánnyal mentem, négy napot töltöttem a fedélzetén, csótányokkal zuhanyoztam, függőágyban aludtam, de elképesztő nyugalom volt esténként. Láttam szürke és rózsaszín delfineket, elképesztő volt.

Cuzcóba érkezve pedig arra döbbentem rá, hogy mennyire hiteles az Eszeveszett birodalom című Walt Disney-rajzfilm, mert tényleg pont olyan minden, ahogy abban le van rajzolva.

Végül aztán megmásztam a Machu Picchut is, ezt mindenképpen célul tűztem ki, és oltári nagy élmény volt. Az igazi kalandozás itt ért véget, de utána átmentem Mexikóba tengerpartozni, és szerelmes lettem. Magába az országba. Megláttam, és azt éreztem, hogy hazaértem, úgyhogy a nem túl távoli jövőben minden évből hat hónapot ott szeretnék élni, most ezen dolgozom. Nálam sosem lehet tudni előre, hogy hol élek, van elképzelésem, de arra megyek, amerre a lehetőség hív. A kutyám, Choco viszont mindig velem van, bárhová is megyek. Ő egy igazi barát, a szőrös gyerekem, akit a mexikói dzsungelben kaptam.

Most itthon vagy, hogyan tovább?

A lelki utazás mindvégig sokkal fontosabb volt, mint maga a latin kaland, a blogom is mindig erről szólt. A fejlődés volt a lényeg, amit a kihívásokon keresztül éltem meg, és a félelmekkel való szembenézés. Elkezdtem kiépíteni egy saját vállalkozást, ami elsősorban életmód-tanácsadással foglalkozik, és onnan indult, hogy rengeteg emberhez eljutott a blogom, amit az utazásom elején kezdtem el vezetni, ők pedig kérdéseket, tanácsokat kértek tőlem, főként a nők. A visszajelzésekből az derült ki, hogy tudtam segíteni, ezért most papírt is szerzek erről. Ez a szenvedélyem, az életem, az életstílusom, a létem értelme, amitől pillangók repdesnek a gyomromban. Látni, ahogy valakinek valóra válnak az álmai, és felvállalja önmagát, ez a legszebb dolog a világon. Úgy látom, Magyarország még csak mostanában nyit efelé, ezért főként Amerika lesz a piacom, de itthon már most nagyon sokat segítettem, és továbbra is szeretnék segíteni.

A központomat valahol Európában rendezem be, valószínűleg Spanyolországban, de az év felét biztosan Mexikóban töltöm majd, a jelenlegi terveim szerint legalábbis. Most egy kicsit a családommal vagyok, mert bár mostanra megedződtek, sokáig nem láttak, és rengeteget izgultak értem, de aztán újra elindulok. Végre egészen biztosan tudom, mit szeretnék, és azt is, hogy hogyan és merre akarok élni, szóval nagyon jól vagyok, köszi!