Két Józsué-fa közt egy kígyóveszélyre figyelmeztető tábla

„Jó napot kívánok!” – köszön ránk magyarul három napon belül immár másodszor, ezúttal a utahi Bryce Canyon Nemzeti Parkban a nagy szakállú, szélesen mosolygó fiatalember, aki az édesanyjával túrázik az Egyesült Államok délnyugati államaiban. Tegnapelőtt a Zion Nemzeti Parkban ismerkedtünk meg egymással, amikor magyar beszélgetésünket hallva megszólítottak minket – így tudtuk meg, hogy bő két évtizede költözött a család az USA-ba, és hogy nagyjából ugyanazokat a parkokat járják végig, mint mi, csak kicsit más sorrendben és intenzívebben. A sráccal amúgy tegeződünk, de köszönni következetesen magázódva szokott; ez valami amerikai magyar szokás lehet, mert pont így csókolomozott az Ignite zenekar magyar származású exfrontembere, Téglás Zoltán is idehaza a közönségnek.

És amerikai szokás ez a fajta „nemzetiparkozás” is, mármint abban az értelemben, hogy aki az USA-ban él, vagy odautazik, és természetjárásra adja a fejét, az az egymástól értelmezhető autóutakra található parkokat négyesével-ötösével-hatosával látogatja végig. Nehéz eldönteni, hogyan lehetne a legjobban megfogni a dolgot szavakkal, mert fesztiválhangulatot ugyanúgy lehet emlegetni, mint a túrázás egészen felemelő kultúráját, de akár azt is el lehet mondani, hogy az amerikaiak ebből is üzletet csináltak – feltéve, hogy nincsen semmi pejoratív a megállapításban, mert ez esetben az üzleti szellem is csak a természetet meg a látogatóit szolgálja. Maradjunk annyiban, hogy nagyon szép az egész úgy, ahogy van.

Aszfaltozzák a túrautat, és teljesen igazuk van

Persze könnyű dolga van a kontinensnyi országnak, ahol sivatagtól a magashegységekig, kanyonoktól a fenyvesekig minden megtalálható, amit a természet produkálni képes, de azért mindezt rendszerbe foglalni és látogathatóvá tenni mégiscsak nagy feladat. Fogjuk rövidre az unalmas tényeket, mert túl izgalmas a téma:

az Egyesült Államoknak jelenleg 62 nemzeti parkja van;
ezek nagy része az ország nyugati felén található, de azért akad belőlük egy-egy mindenfelé;
a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó National Park Service kezeli őket;
és hat park végiglátogatása után csak azt lehet mondani, hogy piszok jól teszik a dolgukat.

Furcsán fog hangzani, de először akkor futott ez át az agyamon, amikor megláttam az első aszfaltozott turistautat. Átlagos kiránduló az ilyenre minimum felszaladó szemöldökkel néz – egészen addig, amíg meg nem látja a táblát az út elején, hogy ez egy kerekesszékes túrázók által is látogatható ösvény, majd észreveszi az első kerekesszékes turistát is, aki enélkül aligha élvezhetné a természetet ilyen közelről, így viszont ugyanúgy megkapja legalább egy (nem is kicsi) szeletét, mint akárki más.

Amikor lök egyet a szél a Grand Canyonban

Akárki más alatt pedig tényleg mindenkit tessék érteni: az egységes arculatú parkprospektusok a pár kilométeres sétákra hitelesített kirándulóktól a teljes technikai felszerelésben érkező kemény magos túrázókig mindenkinek kínálnak útvonalakat (amelyek között többnyire természetesen kisbuszok is közlekednek), és a várható menetidőtől az ideális felszerelésen át a teljesítéshez szükséges vízmennyiségig minden szükséges információt közölnek, amit aztán menet közben még táblák is nyomatékosítanak – és persze a gócpontokban parkőrök is várják a kérdéseket. Hogy itt is teljesen hülyének nézik az embert, mint Amerikában általában? Hát, aki magától is tudja ezeket a dolgokat, az nyugodtan mehet a saját feje után, de azért érdemes szem előtt tartani, hogy a fentiek mellett itt mondjuk figyelmeztethetnek csörgőkígyó- vagy medveveszélyre, netán épp arra is, hogy napközben a hőséggel, sötétedés után meg a fagypont környékére zuhanó hőmérséklettel is számolni kell. És mondjuk az sem a legjobb, ha a Grand Canyonba vezető keskeny gyalogszerpentin egy jó, kitett pontján jön rá az ember, hogy milyen arrafelé, ha lök egy szép nagyot a szél. Valamit valamiért, ugye.

Fotó: Fencsik Tamás

Azért persze ha valaki az amerikai túraélményei miatt állna neki játszani a Bear Gryllst, azt nyugodtan röhögje ki mindenki (hacsak nem a Pacific Crest Trailt vagy valamelyik másik, több ezer kilométeres túrautat nyomta végig): természetet járni arrafelé is úgy lehet és kell, hogy egymás elé tesszük a lábunkat, forgatjuk a fejünket, és tátjuk a szánkat. Mi több, azt sem kell elhinni, hogy egy-két ottani túra után minden más smafu lesz: a természetjárás nagyon igazságos műfaj, a Duna-kanyar a Prédikálószékről a Grand Canyon után két héttel is ugyanolyan gyönyörű. Ettől még azonban tény, hogy amit Amerikában láthat az ember, az egy külön történet. Mi például az alábbiakat láttuk.

Küldeném mindenkinek, aki szereti

Yosemite Nemzeti Park

Az első látvány, ahogy behajt a busz a parkba: három elburjánzott szakállú, hosszú hajú fickó ül egy szakadt kombiautó felnyitott csomagtartójában, a lábuk előtt ránézésre vagy kétszáz méter mászókötéllel. Igen, a Yosemite mászóparadicsom, itt áll a lenyűgöző Half Dome nevű szikla és a még híresebb El Capitan is, amit Alex Honnold 2017-ben mindenféle biztosítás nélkül mászott meg. Amikor megáll az ember a két falra néző panorámateraszon, ér is elmorzsolni egy-két könnycseppet, a Honnold mászását dokumentáló Free Solo című film megtekintésénél pedig innentől engedélyezett a tenyér mellett a talp izzadása is. Aztán viszont irány a halandóknak fenntartott, fenyőkkel és más fákkal szegélyezett túraútvonalak valamelyike; mindegyiknek a végén ott lesz egy elképesztő szikla, egy vízesés, az alján állandó szivárvánnyal (eskü), vagy egy Karl May-regénybe illő tó. Nem véletlen, hogy legfeljebb a Yellowstone ismertebb és népszerűbb az amerikai nemzeti parkok közül.