Ma már egyre több család tudja és ismeri, milyen érzés, ha a gyermek összecsomagol, hogy kalandvágyból vagy egy jobb élet reményében egy másik, távoli országba költözik. Sokan pár év után hazajönnek, többen azonban maradnak, annak árán is, hogy a hátrahagyott szülőktől való távolság fájdalmas. Még azok számára is meglepő lehet, mennyire nehéz a szétválás és a kapcsolattartás, akik átéltek már hasonlót a saját családjukban, vagy egyenesen hagyománya van náluk annak, hogy a fiatalok több ezer kilométerrel arrébb próbálnak szerencsét.
„Nálunk a családban visszatérő jelenség, hogy külföldre megyünk, vagy nagyon messzire házasodunk. Nálam is így alakult, és hiába figyelmeztettek nagynénik, anyukám, hogy mennyi fájdalommal jár a családtól távol való saját család bővítés, a szerelem mindent felülírt” – meséli Katalin, aki a Tindernek köszönhetően egy ír fiúba szeretett bele pár éve. Nem volt kérdés, megy utána. – Azt gondoltam, a wifi és a fapados járatok korában nekem nem kell ugyanazon átmennem, mint nekik. Ha terhes leszek is sokat utazom haza, sőt otthon szülök majd. Végül minden érvemet és számításomat felülírta a koronavírus, és összességében az élet is. Az első karanténidőszak előtt közvetlenül lettem terhes, később pedig már nem is jött szóba az utazás a világjárvány idején. Közvetlen családtagok nélkül pokoli nehéz volt a kilenc hónap, érzelmileg, és fizikailag is magányosan csináltam végig. Hiába a wifi, a videóhívások, semmi sem pótolja a spontán találkozásokat, vagy a közös légteret. Minden átértékelődött, több ezer kilométerről már a pitiáner családi vitáknak, és a kötelező vasárnapi ebédeknek is különleges, fájdalmasan hiányzó “bája” volt. A helyzetet nehezíti, hogy anyukám időközben komoly, elhúzódó betegségben szenved, így még jobban elvesztegetett időnek érzem, hogy most már kismamaként a négy fal között pörgetem a napjaimat egymás után, ahelyett, hogy közös emlékeket biztosítanék a kisfiamnak a nagyszüleivel, akikről nem tudom hogy meddig lesznek még. Azt látom, hogy a wifi és a digitalizáció csak ragtapasz, a több ezer kilométer távolságra nincs gyógyszer. És bár világosan látom, hogy mennyivel több jutott az én anyukámnak, aki napi szinten énekel online mondókákat az unokájának, mint a nagymamámnak, aki évente egyszer látott minket, nem tudok pozitívan tekinteni a helyzetre. Egy-egy nehezebb nap, romló orvosi eredmények után csak azt érzem, hogy a távolból semmit sem tudok tenni. Komoly szorongásforrás, hogy a még pár éve is nagyon aktív, pörgős szüleim mára otthon kuckózó idősek lettek. A bűntudatot, a hiányt pedig egy többórás, masszív videóhívás sem tudja enyhíteni, még ha lényegében így több időt is beszélünk, mint amikor otthon laktam.”
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Tímea sok évvel ezelőtt Portugáliában találta meg a helyét, és bár ezt az országot tartja otthonának, a távolságot megélni neki sem könnyű: „Tíz éve költöztem külföldre, akkor még csak anyukám gyengélkedett. Egy éven belül sajnos csatlakozott apu is, de ő nem csak gyengélkedett, hanem két agyi infarktus után szörnyű állapotba került, ami csak romlott az idők során. Három éve édesanyám elment. Borzasztó nehéz mindezt távolról megélni, feldolgozni és segíteni. Ráadásul az évek alatt egyre jobban elszokik az ember attól, ahogy a dolgok otthon működnek, ez megnehezíti, hogy átlássa, mikor mi a teendő. Ami nekem rengeteget jelent, hogy mindig voltak barátok, akikre támaszkodhattam, és segítettek, segítenek a mai napig sok mindenben. Termeszetesen sokszor megfordul a fejemben, hogy feladom az álmomat és visszaköltözök, de aztán mindig arra jutotok, hogy mindenkinek jobb, ha maradok. Mindkét szülőmnek tetemes összegeket kell és kellett utalnom havonta, ezt Magyarorszagon soha nem tudtam volna előteremteni. Illetve otthon a napi dolgokban sem tudtam volna segíteni, igy maradtam és igyekeztem minél gyakrabban látogatni őket. Most is megyek egy hónapra apukámhoz. Hála a távmunkának, az ottlét immár könnyebben megoldható.”
A közgazdász Anna és férje egész életében azon volt, hogy megmutassa két gyermekének a világot, így azon sem lepődtek meg, hogy mindketten külföldön telepedtek le. „Az osztrák határ közelsége miatt mi alapból sokat jártunk át Ausztriába, és szinte magától értetődő volt, hogy a gyerekek ott kezdjék a középiskolát és ott járjanak egyetemre. Amikor még nem volt ciki velünk utazni, igaz, szerény körülmények között, de sok helyre elvittük őket, a férjemnek és nekem mindig fontos volt, hogy az utazás varázsát átadjuk nekik, hogy ők is magabiztosan és otthonosan mozogjanak a nagyvilágban. Miközben tudtuk, ennek egyszer szomorú leválás lesz a vége, mindig sokkal erősebben kívántuk azt, hogy nekik jobb, könnyebb életük legyen – ebben a képben pedig valahogy soha nem szerepelt Magyarország. A lányom Németországban, a fiam Svájcban telepedett le, és bár a távolsághoz és a hiányukhoz hozzászokni soha nem tudtam, mégsem csinálnám soha másképp.”
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Erika három gyermeke közül kettő ment el a nagyvilágba szerencsét próbálni, amitől egyik szeme sírt, a másik meg persze nevetett. „Csodáltam a bátorságukat, a kíváncsiságukat! Ugyanakkor – természetesen – féltettem is őket. Főleg a lányomat, aki először Spanyolországban majd Svájcban bontogatta szárnyait, majd az ismeretlen Ázsiában, a sivatag világában landolt. Emlékszem, amikor Svájcba utazott vonattal, harmincketten kísértük ki az állomásra. Bíztam a talpraesettségében, a nyelvtudásában, a kitartásában. A kezdeti aggodalmam csökkent, ahogyan láttam a fejlődését. Lélekben és anyagiakban is gazdagodott, megismert egy távoli kultúrát, a skype hívásokban mosolygott, vidám és szép volt. Igen büszke voltam rá. A szárnyalás közben a gyökerekről sem feledkezett meg, hiszen bennünket, szülőket és a testvéreit is vendégül látta. Évente többször utazgattunk együtt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi helyre repkedhetek. A félelmeim kezdtek szertefoszlani, a büszkeségem dagadni. Amióta megszületett az első unokánk, hat-nyolc hetente járunk most már Velencébe. Fárasztó, de örömteli idők ezek.
A legkisebb gyermekemnél nagyok voltak a félelmeim. Négy felnőtt ölelő keze között nevelkedett, féltem, hogy önállóan semmit sem tud majd csinálni – és aztán jött a meglepetés. Úgy intézkedett, mint aki helyett soha nem tettek meg semmit. Tanult, dolgozott, lakást keresett. Párjával sok szép tájat bejártak, ismerkedtek, dolgoztak. Jelenleg Angliában élnek. Persze nehéz, hogy ritkábban találkozunk személyesen, de az internet nagy távolságokat áthidal, és a személyes találkozásokra is sor kerül évente többször. Volt, hogy november közepén tartottuk meg a karácsonyt, mert az egész család ekkor tudott összejönni a fa körül. Most, a járvány hullámzása megnehezíti a dolgunkat, de így is megtaláljuk a lehetőségeket. Ne feledkezzünk meg a harmadik gyermekemről sem, aki Magyarországon maradt, jól érzi magát, és megtalálta a helyét és a feladatát. Örömünnep, ha mindhárom gyermekem itthon van együtt. Szerintem nem tragédia, ha sokfelé él a család. Azt mondja a mondás is: „Nem kell feltétlenül egy fedél alatt lakni azoknak, akik összetartoznak.”
Ahogy a fenti forgatókönyvek is mutatják, bár mindenki története más, a szerettek hiánya, a távolság magánya közös, azt megszokni nem, csak elfogadni lehet.
Fotó: Getty Images