Timi ikerfiai idén lesznek 3 évesek, de az édesanya a mai napig jól emlékszik arra, milyen volt a terhessége: “Nekem az utolsó trimeszter szó szerint teresség volt, tényleg nem véletlenül hívják terhességnek a babavárást. De persze ez biztosan más mindenkinek. Én ikreket szültem, veszélyeztetett terhes voltam, fokozott odafigyelést igényeltem. Kórházban töltöttem több hónapot. A vége felé szinte végig bent voltam, az utolsó másfél hónapot ott töltöttem. Mindig feküdnöm kellett, bár hiába akartam volna mozogni, már nem is nagyon bírtam. Közben lelkileg is nehéz volt már elfogadni a testi változásokat. Nem értettem, miért nem megy bele a lábam a papucsba. Ráadásul szerintem egy kicsit nőtt is a lábam.
Az utolsó hetekben ráadásul kiszolgáltatott voltam. Én olyan típusú ember vagyok, aki mindent megcsinált előtte. Aztán amikor sorra láttam, hogy már mi mindenre nem vagyok képes, egyre frusztráltabb lettem. Mivel nálunk a terhesség alatt problémák voltak, a stresszt a szülésre is rávetítettem, és a félelem nyomasztott végig. Fizikailag egyre nehezebb volt minden. Néztem a társaimat, akik egy babával voltak terhesek, és nem értettem, mi a bajuk, hiszen én kettővel éltem a hétköznapokat. Persze nagyon sok dolgot szerettem a várandósságban. A várakozás öröme csodás – bár akkor még nem sejtettük, hogy mi is vár ránk az ikrekkel. Az utolsó hetekben már nagyon kíváncsi voltam a fiúkra. Meg sokszor merengtem el azon, hogy egy szerelmeskedésből életek születnek. Ez annyira nagy csoda, amit szerintem nem is lehet ésszel felfogni.
A terhesség végén a testem változásait nehéz volt elfogadni, felfogni azt, hogy utána már sohasem leszek ugyanolyan, mint előtte. Ugyan a fiúk már elmúltak kétévesek, még mindig foglalkoztat, hogy a hasam nem állt vissza az eredeti állapotba. Pedig nem eszem sokat, szóval nem azzal lehet a baj. De mindent számba véve még akkor is úgy gondolom, ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt velem.