Feltétlen feltétlenül? Szeretet és nevelés (x)

A feltétlen szeretet fontossága a nevelésben

Az újszülött csupa lehetőség, de ahhoz, hogy a lehetőségből valóság váljon, sok mindenre van szükség a környezettől, elsősorban a szülőktől. Ezt a folyamatot a kezdeti időkben erősen támogatja, ha a csecsemő „feltétlen szeretetben” részesül, azaz gondoskodnak igényeiről, elfogadják, foglalkoznak vele, kapcsolódnak hozzá. Ez a támogatás csecsemőkorban elengedhetetlen a fejlődéshez, de – legalábbis a személyközpontú pszichológia szerint – egy életen keresztül meghatározó, fontos igény marad a legtöbb ember számára. Az, hogy éppen mennyi szeretetet és támogatást kapunk, meghatározza, hogy mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben. Ez a megfigyelés sok neveléssel, nevelési stílussal foglalkozó pszichológiai elméletben is hangsúlyos szerepet kap. Diana Baumrind írásaiban például a szülői válaszkészség, érzékenység (egy, a feltétlen szeretet fenti meghatározásához szorosan kapcsolódó fogalom) az egyik fő tényező az ellenőrzés mértéke mellett, amely meghatározza a nevelés jellegét és rövidebb, hosszabb távú hatásait.

A feltétlen szeretet és az önzetlenség

Ezen a ponton felmerülhet a kérdés, miben is különbözik a „feltétlen” szeretet a „feltételestől”? Elvégre gondozásra, figyelemre minden újszülöttnek szüksége van a fejlődéshez. A feltétlen szeretet fogalmához szorosan kapcsolódik az önzetlenség fogalma is. Az önzetlenség fogalma vezet bennünket a magyarázathoz: aki foglalkozott már újszülöttekkel, az pontosan tudja, hogy elkerülhetetlenül eljön az a helyzet, amikor választani kell a gyerek és a saját igényei között. Sok ilyen helyzetben fontos, hogy a gyermek igényei kerüljenek előtérbe. Ezek a helyzetek vezetnek el oda, hogy gyerekünk a növekedés során megtapasztalja, milyen az, amikor érte tesznek, amikor az ő létezése, jólléte van a központban. Ha nyugodt körülmények között is a gyerek vezetheti a közös játékot, tevékenységet, ha figyelmünk követi az ő érdeklődését: sokkal több információt, tapasztalatot szerez, amikor a szülő csak rá figyel és nincs meg az a plusz feladat, hogy a szülő figyelmét fel kell hívni. Egyszerűen a mélyebb, együttműködésen alapuló, tanulásra és szeretetre koncentráló együtt töltött idő értékesebb a gyermekünk számára.

Feltétlen szeretet felnőttkorban: a bizalom

A csecsemőkortól a felnőttkor felé egyre több lesz az olyan kihívás gyerekünk életében, ahol elég erőforrás, eszköz, megoldási lehetőség áll rendelkezésre, hogy segítség nélkül, önállóan oldjon meg egy problémát és megtapasztalja azt is, hogy bizonyos helyzetekben neki kell alkalmazkodnia vagy támogatni a másikat. Ennek a tapasztalatnak a formálásában szülőként ugyanakkora szerepünk van, mint a gondoskodó szeretettel kapcsolatban.  A támogatásra szoruló, alkalmazkodást igénylő csecsemőt és az önálló, szeretetre és cselekvésre képes felnőttet pedig a bizalom és a nevelésben annak tetten érhető jelenléte kapcsolja össze. Bizalom abban, hogy azt a sok szeretetet, tudást és gondoskodást, amelyet a szülőtől kapott a gyerek, képes ő is jól, önállóan alkalmazni. Bizalom abban, hogyha mégsem ez történik, képesek leszünk a gyerekkel együtt megoldani a felmerülő problémát. A szülők azokban a helyzetekben elfogadóbbak és érzelmileg gondoskodóbbak a gyerekekkel, ahol elég erőforrásuk van a helyzet kezeléséhez és kevésbé tartanak a következményektől.  Ha szülőként is tudnak bízni magukban, abban is bízni fognak, hogy képesek gyerekeiket felvértezni azokkal az eszközökkel, amelyek lehetővé teszik számukra is a biztonságos, önbizalomra épülő cselekvést a mindennapokban.  A feltétlen szeretet felnőtt kapcsolatokban szorosan kötődik ehhez a magunkba és a másikba vetett bizalomhoz, ahhoz, hogy elhisszük, hogy együtt és külön-külön is képesek vagyunk megoldani az elénk gördülő akadályokat.

Ezt a bizalmat fogalmazza meg a nagy hatású gyerekpszichológustól, Vekerdy Tamástól származó idézet is: „Legyél azzá, aki vagy! Ne azzá legyél, akivé én akarlak tenni.”