Első jelöltünk Pintér Zsuzsanna onkológiai szakápoló. Őt testvére, dr. Szalai Márta főnővér jelölte Az ország kedvenc ápolója címre. Levelében így írt róla:
A testvérem megszületésekor 14 éves voltam, és egészségügyi iskolába jártam, így természetes volt, hogy az anatómiai atlaszom volt a képeskönyv, melyből elmeséltem, melyik szervünk hol található és mire szolgál. Hároméves korára »kitanulta« az ápolói szakma alapjait. Később a nyári szünetekben egy-két hetet nálam nyaralt, ami azt jelentette, hogy pár napot velem kellett töltenie a kórházban, mivel nem tudtam kire bízni. Ezek a napok munkával teltek. Pl. ő pecsételte le a laborkérőket, így több hónapig a kollégáknak ezzel nem kellett foglalkozniuk. Zsuzska, mivel már nagy volt, a pecsételéseken kívül a lázlap dátumozását is megkapta. Pár év múlva felvehette a fehér ruhát, és megengedtük neki, hogy az ágytálkiöntőt, a mellékhelyiségeket rendbe rakja, illetve segíthetett az ágyazásnál. Ekkor írta meg egy iskolai fogalmazásban, hogy élete legszebb nyara és szülinapi ajándéka az volt, hogy beteg embereken segíthetett – ágyazott. Ezen nagyon meghatódtam, és elgondolkodtam. Míg más gyerekek vízparton, külföldön nyaraltak, addig az én kistestvérem a kórházban dolgozott, ami nagyon pozitív és építő élmény volt számára…
Nővére levele nyomán megkerestük Pintér Zsuzsannát, aki nagyon meghatódott a jelölésről. Amikor arra kértük, meséljen egy kicsit a hivatásáról, szinte dőlt belőle a szó.
“Még beszélni sem tudtam, de már szívesen nézegettem a nővérem a könyveit, ő pedig mindig szívesen mesélt a képeskönyveiből, ami az anatómiai atlasz, a kórtan- és élettankönyve volt. Sokat beszélt a munkájáról, a kis betegekről, hogy hogyan segített nekik, hogy mit kell tenni a kiszolgáltatott, beteg emberekért. Megismertetett a nagy ápolók, Florence Nightingale, Márta nővérek munkásságával.
Már gyerekként átláttam az ápolói szakma szépségeit és nehézségeit. Láttam a gyógyulást és az elmúlást. Az onkológiát hivatásomnak érzem. A szakmám alapfeltétele az élethosszig tanulás. A munkahelyemen a főnököm szigorúan megköveteli a szakma elméleti és gyakorlati tudását. Ma már nem csak a betegek klasszikus értelembe vett ápolása a feladat, ennél sokkal komplexebb. Azt gondolom, hogy az onkológia a szakmánk legnehezebb területe. A betegeket a diagnózis közlésétől ismerjük, kezeljük, ápoljuk akár a halálukig. Ez alatt az idő alatt természetesen mindent megtudunk róluk, bizalmukba fogadnak. Az életüket, a családjukat, a fájdalmaikat és félelmüket ismerjük. Egy-egy beteg elvesztése nagyon fájdalmas. Megvisel a tehetetlenség érzése, amikor nem tudok segíteni egy betegnek. Már gyerekként éreztem, hogy ez a szakma nem egy munka, hanem ennél sokkal több.
Hatéves lehettem, amikor egy rendelőintézetben dolgozott a testvérem és elvitt magával. Nyolcévesen a kórházi életbe láthattam bele. Nagy hatással volt rám a nővérek egyenruhája, a fontos munkájuk, amivel betegeket mentettek meg. 11 éves voltam, amikor a testvérem az Országos Onkológiai Intézetbe ment dolgozni a fej-nyak sebészeti osztályra. A 12. születésnapom kaptam fehér ruhát, és egy egész napot dolgozhattam a nővérekkel. Ekkor szólítottak életemben először nővérkének. Ezt az érzést nem tudom szavakba foglalni.”
Minden nap élmény
“Igaznak érzem azt a megállapítást, amit az idősebb kollégák is vallanak: aki beleszagolt az onkológiába, az annak szerelmese lesz. Az onkológiai betegellátás sikerei mást takarnak, mint más területek, ahol rövid időn belül teljes gyógyulás várható. Nekem sokat jelent, hogy egyfajta támasza lehetek a betegeknek és több esetben a hozzátartozóknak. Nagyon szeretnék megfelelni a betegeknek, az ápoló és orvos kollégáknak, nem utolsósorban szeretném, hogy a testvérem büszke legyen rám. Ő volt a példaképem gyerekkoromban, ő tanított, később az iskolában a tanárom is volt.
Megadta nekem a sors, hogy tagja lehetek a Százszorszép Hastánc Klubnak, ahol javarészt emlőrákon átesett asszonyok rehabilitálódnak testileg-lelkileg. Itt tapasztalhatom meg, milyen az igazi túlélés. Nagyon jó látni és megélni, ahogy egy rákbeteg meggyógyul. A klubunkban is sokszor kell kezet nyújtani a gödörben lévő társunknak, de ez inkább motiváló, mint fárasztó. Boldog vagyok attól, hogy az élet lehetővé tette számomra, hogy a testvéreimmel egy helyen dolgozhatok. Mi igazi nővér nővérek vagyunk.
Minden napunk élmény. Élmény a tanulás általi fejlődés, élmény, hogy így vagy úgy segíthetek. Élmény, hogy számítanak rám a betegek. Élmény, hogy a napi munkát jó hangulatú társaságban végezhetem. Élmény, amikor látom a betegeken, hogy várnak és örülnek nekem, amikor kimutatják ragaszkodásukat. Jó érzés, amikor a hozzátartozók nekem köszönik meg az ápolást. Élmény, hogy a munkán túl is kiteljesedhetek, segíthetek, hiszen együtt mutatjuk meg táncunkkal a világnak, hogy a rák után is van élet. Engem erre teremtett az Isten. Ebben az országban.”
Olvass még többet a magyar ápolókról:
- Magyar ápolók külföldön: “Nem lehet a munkánk értékét pénzben meghatározni”
- Magyar ápolók külföldön: “A hazaút a kocsiban mindig a sírásról szólt”
- “Ide nem meghalni jönnek a gyerekek” – gyermekhospice-intézményben jártunk
- Ápolóképzés: tervezhető jövő havi 115 ezer forintból?