Nyûgös, munkába indulós reggelek, betegségek és gyógyulások, pelenkahegyek, kinõtt ruhácskák, elgurult játékautók, megrágcsált és örökre eltüntetett káddugók közt valahogy eltelt egy év...
Az én kicsi fiam életének és a mi háromgyerekes, nagycsaládos létünk első éve. Olyan zsúfoltan, töményen zajlottak a napok és éjszakák, hogy alig tudtam gyönyörködni benne, ebben a kis meglepetés-babában. Esténként csak arra tudtam gondolni: beszélgettem a Naggyal, meséltem a Középsőnek, még a héten be kell fizetni az úszást, valamikor el kell szaladni új kiscsizmákért, vajon örökre elveszett a logopédiafüzet, vagy adjak még egy esélyt neki, ám mire ide jutottam, Peti baba már felsírt, mellébújtam, megszoptattam, és aludtunk reggelig.
Nem jutott idő merengésre, pedig a szívembe akartam zárni még utoljára az öntudatlanul rugdalózó parányi, pihés lábacskák látványát, el akartam merülni lélegzetének mézédes tejillatában, a hozzám bújó kicsi test melegében. Hányszor jutott eszembe, hogy naplót írjak az első év minden öröméről-bánatáról, mint Zsuzsi barátnőm Miskolcról, hadd legyen ez az igazán személyes, első szülinapi ajándék. Se időmből, se erőmből nem futotta, pedig két tudhattam két gyerek után, milyen észrevétlenül válik a puha, öntudatlanul mindenre rácsukódó kezecskéből labdát dobáló, hajhúzó, erős kis marok, a karomba simuló csomagocska hogy lesz verebek után szaladó kis vadász.
Hát ezt is megértük! ott volt valahol a szülinapi jókívánságok közt a megkönnyebbülés sóhaja is.
Mégsem azért írom ezt, hogy magunkat ünnepeljem itt. Szeretnék vele
kedvet csinálni a Hány gyereket tervezünk? című írásunkhoz, melynek adataiból az a nem túl meglepő, viszont annál elkeserítőbb tény derül ki, hogy egyre kevesebben vágyunk gyerekre. Pontosabban: azok is egyre kevesebb gyereket mernek vállalni, akik nem tudnák nélkülük elképzelni az életüket. Nem tudok mit hozzátenni a kérdéshez sem a tudós kutatók, sem a törvényt hozó politikusok, sem a nem túl családbarát társadalom nevében, csak a magamfajta háromgyerekes, dolgozó, hajszolt, ám a látszat ellenére elég boldog mama üzeni minden habozónak: megéri. Valahogy úgy, ahogy a természetes útján haladó szülés:
a fájdalom mellett mindig érezni a saját, belső fájdalomcsillapító, örömhozó hormonok hatását. A legnagyobb zűrzavart is könnyebb átvészelni, mert tudom, valamelyik gyerek mindjárt mond, tesz egy olyat, hogy gurulunk a nevetéstől. Nélkülük nyugalom lenne. Ugyan minek?
Bálits Évafőszerkesztő
Fotó:
Rátkai Éva