nlc.hu
Baba
Megértem. Megérte?

Megértem. Megérte?

Nyûgös, munkába indulós reggelek, betegségek és gyógyulások, pelenkahegyek, kinõtt ruhácskák, elgurult játékautók, megrágcsált és örökre eltüntetett káddugók közt valahogy eltelt egy év...




Az én kicsi fiam életének és a mi háromgyerekes, nagycsaládos létünk első éve. Olyan zsúfoltan, töményen zajlottak a napok és éjszakák, hogy alig tudtam gyönyörködni benne, ebben a kis meglepetés-babában. Esténként csak arra tudtam gondolni: beszélgettem a Naggyal, meséltem a Középsőnek, még a héten be kell fizetni az úszást, valamikor el kell szaladni új kiscsizmákért, vajon örökre elveszett a logopédiafüzet, vagy adjak még egy esélyt neki, ám mire ide jutottam, Peti baba már felsírt, mellébújtam, megszoptattam, és aludtunk reggelig. Nem jutott idő merengésre, pedig a szívembe akartam zárni még utoljára az öntudatlanul rugdalózó parányi, pihés lábacskák látványát, el akartam merülni lélegzetének mézédes tejillatában, a hozzám bújó kicsi test melegében. Hányszor jutott eszembe, hogy naplót írjak az első év minden öröméről-bánatáról, mint Zsuzsi barátnőm Miskolcról, hadd legyen ez az igazán személyes, első szülinapi ajándék. Se időmből, se erőmből nem futotta, pedig két tudhattam két gyerek után, milyen észrevétlenül válik a puha, öntudatlanul mindenre rácsukódó kezecskéből labdát dobáló, hajhúzó, erős kis marok, a karomba simuló csomagocska hogy lesz verebek után szaladó kis vadász.
Hát ezt is megértük! – ott volt valahol a szülinapi jókívánságok közt a megkönnyebbülés sóhaja is.
Mégsem azért írom ezt, hogy magunkat ünnepeljem itt. Szeretnék vele



kedvet csinálni a Hány gyereket tervezünk? című írásunkhoz, melynek adataiból az a nem túl meglepő, viszont annál elkeserítőbb tény derül ki, hogy egyre kevesebben vágyunk gyerekre. Pontosabban: azok is egyre kevesebb gyereket mernek vállalni, akik nem tudnák nélkülük elképzelni az életüket. Nem tudok mit hozzátenni a kérdéshez sem a tudós kutatók, sem a törvényt hozó politikusok, sem a nem túl családbarát társadalom nevében, csak a magamfajta háromgyerekes, dolgozó, hajszolt, ám a látszat ellenére elég boldog mama üzeni minden habozónak: megéri. Valahogy úgy, ahogy a természetes útján haladó szülés: a fájdalom mellett mindig érezni a saját, belső fájdalomcsillapító, örömhozó hormonok hatását. A legnagyobb zűrzavart is könnyebb átvészelni, mert tudom, valamelyik gyerek mindjárt mond, tesz egy olyat, hogy gurulunk a nevetéstől. Nélkülük nyugalom lenne. Ugyan minek?
Bálits Éva
főszerkesztő

Fotó: Rátkai Éva

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top