AFRIKAI NAPLÓ 5. – FÉLÚT

Anthony Réka | 2005. Május 31.

Hát eljött a félidő, innen már visszafelé ketyeg az óra. Ennek örülünk is meg nem is. Ez alatt az öt hónap alatt nagyon ideszoktunk, megszerettük az itteni életet, az embereket, még az “afrikai-idő” (minden kétszer annyi ideig tart, mint kéne) fogalmát is megszoktuk. Itt vagyunk itthon, de hiányzik az otthon.




Bonyolult! A férjemnek különösen nem sürgős a nagyvárosi rohanásba való visszatérés, mindig is ilyen nyugodt, egyszerű, vidéki életre vágyott. Az egész életünk olyan, mint egy hosszú nyaralás, már csak az időjárás miatt is: tél közepén járunk, miszerint reggel-este pulcsit kell venni, de napközben pólóban, legfeljebb kis kardigánban szaladgálunk. Mi mindenképp, a helyieknél már nem olyan egyértelmű: egymás mellett sétál vékony-pólós és kötöttsapkás-télikabátos ember. A nap kitartóan süt, esni hónapok óta nem esett. És ami nagyon jó, a “hidegnek” köszönhetően eltűntek a harapós hangyák, jelentősen megcsappant az ízeltlábúak száma. Azért én még találok – pár napja a szennyesládában szendergő skorpiót sikerült megmarkolnom. Rosszallotta. Szerencsére egy kisebb és kevésbé mérgező típus volt, így csak fájt, bár azt nagyon.
A hasonló kalandokat leszámítva nekem is jó itt. Élvezem a nyugalmat, a természetet, a sok-sok rácsodálkoznivaló újdonságot. Egyre több barátom is van, csörög a saját mobilom! Hívnak szülinapi zsúrokra, kerti partikra,



beszélgetni. Persze kicsit mindig “az európai kuriózum” vagyok, és hát valahol ott a tudat, hogy én csak ideiglenes szereplő vagyok, de sebaj.
Kendra lányom menne is, maradna is. Emlegeti sokat az otthoni ovit, a barátokat, a Nagymamát és a Dédit, a Balatont, a havat, várja a hazamenetelre beígért kiscicát. Ugyanakkor már most mondja, hogy hiányozni fognak neki az itteni barátok, miért kell majd az ovihoz is autóba ülni (most öt perc séta), mi az, hogy nem tudunk majd “a parkba” menni (ez a Kruger Park), miért nem szaladgálnak majd a kertünkben majmok… A tizenkilenc hónapos Patrik a legegyszerűbb eset, ő még nem lelkizik ennyit :). Bár őt is éri majd otthon meglepetés: a róka, szarvas, vaddisznó számára ismeretlen állatok, neki az elefánt, a zsiráf és a zebra a megszokott. Hát igen, kicsit el vagyunk kényeztetve itt a világ legnagyobb nemzeti parkja mellett lakva!
Férjem befejezte kutatása első részét. Az elmúlt három hónapban reggeltől estig a falvakban mászkált és tolmács segítségével beszélgetett az emberekkel, kérdőíveket töltetett ki velük. Mennyi érdekes életút! Kutatásának lényege a Kruger Parkkal szomszédos közösségek és a Park közötti viszony vizsgálata. Hiába a kerítés, az állatok bizony sokszor kijutnak – mi egy kis drótdarab egy elefántnak, bivalynak – és sok kárt okoznak. A szarvasmarhák (státusz-szimbólum és bankbetét egyszerre) a bozótban legelnek, s arra már az oroszlánok is rájöttek, hogy ez bizony könnyű vacsora nekik. A kukorica-ültetvényeket meg az elefántok kedvelik különösen. A földeken dolgozó emberek, vagy a bozótban fát gyűjtő asszonyok életének része a félelem: “…iskolába menet a fiam egy oroszlánt látott, elszaladt…”, “…tegnapelőtt az életemért futottam egy elefánt elől…”, “…este nem merünk kimenni, minket kapnak el elsőnek a sötétben …” (a faluba nincs bevezetve az áram), “…a múlt héten két tehenemet ölték meg az oroszlánok…”.
Ehhez hasonló mondatokat nap-mint nap lehet hallani errefelé. El sem tudom



képzelni, milyen lehet így élni. És én itt holmi harapós hangyákon kesergek! Na jó, amikor majdnem elütöttünk egy kósza vízilovat, az már majdnem ez a kategória – pedig nem vettük komolyan a “menjen csak 120-al, legfeljebb előtoppan egy víziló” – táblákat.
A környéken lassan már mindenki ismer minket, a gyerekeket messziről köszöntik. Mostanra már Patrik is megszokta a népszerűséget, nem bújik azonnal mögém, ha közelednek hozzá az őt felkapni igyekvő kezek, legfeljebb elkiáltja magát, hogy “NOO!”. Kendra is szépen beilleszkedett, jön-megy, dirigál. Mozgékonyságukkal azért még mindig kitűnnek az itteni gyerekek közül, de ezt nem is bánom. Nagyot nőttek mindketten, főleg a lábuk – melegben tágulnak?




Patrik még mindig napi legalább háromszor szopizik, ami a padon ülve a többi szoptató anyuka közt egész jó beszélgetés-indító. Ilyenkor legalább végre megtudom, ki is az anyja egy adott gyereknek: az nem mérvadó, hogy ki cipelgeti. A gyerekek kézről kézre vándorolnak, a szülőanya nincs is mindig jelen. Neveli őket a család, a nagyszülők. A falvakban ez nagyon fontos, mert így, ha az anyuka csak távolabb kap állást, otthon tudja hagyni a babáját, hétvégeken hazautazva. Kendra ki is nézett magának egy babát, akit ő szeretne majd hazavinni… hát ezt azért még meggondoljuk.
Exit mobile version