A szülők rengeteget képesek aggódni azon, jól nevelik-e a gyereküket, akár családi viták tárgya is lehet, hánykor lenne ágyban a gyerek helye, vagy mikor kell rászólni és hogyan. A nevelésnek viszont számtalan helyes módja van, derül ki abból a könyvből, amiben egy kínai származású amerikai újságírónő gyűjtötte össze, mennyire máshogy állnak hozzá ehhez a kérdéshez a világ különböző országaiban, mégsem rontják el a gyerekeiket.
Lefekvés
Bár nálunk sokszor állandó harcot vívnak a szülők a gyerekekkel, hogy időben ágyba dugják őket, Argentínában, Olaszországban és Egyiptomban senki nem stresszel ilyesmin. Az éjszakába nyúló családi összejövetelek, a közös vacsorák a közösségi élet részei, és ebből a legkisebbeket sem zárják ki. Az argentin éttermekben nem ritka látvány, hogy este tízkor gyűlik össze a rokonság egy étteremben, és az anyák nyakában ott lógnak a még járni sem tudó babák.
Ki neveli?
A világ nagy részén sokáig csak az édesanya feladata volt a gyereknevelés, de a nyugati országokban egyre inkább megoszlik a felelősség. Élen járnak ebben a svédek, akiknél a 13 hónapos gyesből két hónapot a férfinak kell kivennie, vagy azt az időszakot elbukják.
A pigmeusok egyik törzsénél ennek a fordítottját lehetne bevezetni, ugyanis náluk a férfiak felelősek a gyerekekért, ezért a világ legjobb édesapáinak tartják őket. A vadászatokra is magukkal viszik a testükre kötözött csecsemőt, vele együtt üldögélnek a tábortűz mellett a többi férfival, és nyugtatásképpen azt is megengedik, hogy a baba a mellbimbójukat szopogassa. Ez végre azt is megmagyarázza, miért van egyáltalán a férfiaknak mellbimbójuk. A szülők az első hónapokban szinte le sem teszik a babájukat, például a gyerekágyat sem ismerik.
Játék. Vagy munka?
Európai szemmel megdöbbentőnek tűnhet, de más országokban egyáltalán nem természetes a szülők számára, hogy leüljenek játszani a gyerekeikkel. Kis olasz falvakban és a polinéz szigetvilágban is az a természetes, hogy amikor eljön a játék ideje, a kisebb gyerekeket ráhagyják az idősebbekre. Ez nem azt jelenti, hogy ne törődnének velük, hiszen minden más tekintetben a lehető legjobban gondjukat viselik.
A veszekedő testvérek és játszópajtások között mifelénk általában a felnőttek tesznek rendet, de Japánban, amíg lehet, rájuk hagyják. Ott úgy gondolják, jobb, ha egymás között meccselik le, érvényes volt-e a gól a fociban, vagy hogy ki ülhet a hintába legközelebb, mert így megtanulják, hogyan boldoguljanak és hogyan rendezzék el egymás között a konfliktusokat.
Bár a magyar paraszti világban még természetes volt, hogy a gyerekeket is dolgoztatták, most még a játék a legfontosabb feladatuk, és néhány szülő már azt sem tudja elérni, hogy a házimunkába besegítsenek. Az eldugott maja falvakban viszont ma is az a szokás, hogy a gyerekek, amint lehet, részt vesznek az állatok etetésében és a többi ház körüli munkában. Aztán fokozatosan bekapcsolódnak a kisebbek nevelésébe, a mosásba és a gazdálkodásba. Antropológusok szerint a gyerekek nem sínylik meg ezt a bánásmódot, és nem hiányolják a játékkal töltött időt. Inkább büszkék magukra, hogy hasznos részei lehetnek a családnak.
Halszem és csilis görögdinnye
Hozzánk csak most kezd begyűrűzni nyugatról az a forradalmi elképzelés, hogy akár az egészen kicsi gyerekeket is lehet kifejezetten fűszeres ételekkel etetni. Bár a gyerekorvos ezt nem helyesli, a thaiföldi gyerekek számára például ez a természetes. Hasonló élményekről számolt be egy olvasónk, akinek az unokái Mexikóban élnek: „Ahogy az anyatejről áttértek a vegyes étkezésre, a csípős ételek mindennapiak lettek. Meglepődtem, amikor a görögdinnyét és a többi gyümölcsöt is csilivel megszórva ették. Az édességekről nem is beszélve, szinte minden szárított gyümölcs csípős bevonattal kapható.”
Még bizarrabbul hangzik, hogy az északi sarkkör táján élő népeknél a gyerekek is ugyanúgy eszik a nyers húst, mint a szüleik. A tajvani gyerekek számára pedig jutalomfalat a sült halak szeme, ahogy néhány családban felénk például a tyúk szívét etetik meg a gyerekekkel a húslevesből. Ezek után abban már semmi különös nincsen, hogy a koreai gyerekeknél az algába tekert rizsfalatok számítanak vonzó csemegének, a franciáknál pedig a szülőkkel együtt csemegéznek a büdös sajtokból és a kagylókból.
Franciaországban az is szokás, hogy akár kétéves korukig csak pürékkel etetik a gyerekeket, mert ebben a formában teljesen mindegy, eredetileg hogyan nézett ki a tányérkájukba kerülő étel. Így különlegesebb falatokat is könnyebben beadagolnak nekik, de ott a boltban kapható bébiételek sem merülnek ki zöldséges-gyümölcsös, semleges ízű papikban, kapható például kacsamájas vagy borjúhúsos ratatouille.
Biliztetés
Bár nálunk a kényelmes és nedvszívó eldobható pelenkákban sokáig eltotyorásznak a gyerekek, és kész dráma a bilire szoktatás, Kína és India egyes részein már hat hónapos kor után lecseng a peluskorszak. Műanyag biliről nem is hallottak, egyszerűen hagyják a kicsiket pelenka nélkül szaladgálni, akik egy balesetsorozat után gyorsan rászoknak a vécére. Az átmenet egyik titka, hogy sok szülő olyan nadrágban járatja ebben az időszakban a gyerekét, aminek az ülepe nincs összevarrva.
Gyerekhordozás
Nekünk gyerekkorunkban még kötelező volt a babakocsi, de mostanra egyre több szülő kap rá a babahordozó kendőkre. A világ más tájain soha nem is ismerték a babakocsit, például Kenyában, ahol meg is bámulják azt a nőt, aki kocsiban tolja a gyerekét a főváros utcáin, ahogy nálunk is beszólnak a babahordozós szülőknek.