Igazság szerint életem eddigi legnagyobb, legkimerítőbb, legtöbb kihívással járó és egyben legtöbb örömöt okozó munkájának legelején tartok: igyekszem jó anyává válni. Ami viszont az “igazi” munkát illeti: mázlim van. A munkaadóim azt mondták, várnak vissza, amint lehet. Abban állapodtunk meg, hogy 2013 őszén visszatérek a képernyőre. Tudom, hogy sokaknak sajnos nincs ekkora szerencséjük, és elveszíthetik a munkájukat, ha gyereket vállalnak. De szerencsére az én munkaadóm magától értetődőnek tartotta, hogy ha egy húszas évei végén járó nő férjhez megy, valószínűleg a gyermekáldás sem várat magára túl sokáig.
Szükség van felnőttes beszélgetésekre
Tavaly decemberben, Kornél születése előtt egy hónappal letettem a lantot. Nemhogy a pörgésre nem vágytam már, de egyáltalán semmilyen mozgás nem hiányzott a hatalmas pocakot növesztett és vízzel telt testemnek. Mire Kornél januárban megérkezett, olyan távolinak tűnt az őszi munkába állás, mintha legalább tíz év választana el tőle.
Augusztusban azonban megszállt egy rossz érzés, bűntudat és lelkiismeret-furdalás keveréke. Ilyen gondolatok kezdtek kínozni: mi lesz, ha pont akkor fog először felállni Kornél, amikor én épp dolgozom? Mi van, ha lemaradok a nagy elsőiről, és nem láthatom, amikor először lép egyet, vagy nem hallhatom, amikor kimondja az első szót? Mégiscsak én vagyok az édesanyja, vele kellene lennem, és én is szeretném átélni ezeket.
Ugyanakkor addigra már a munka utáni vágy is felerősödött bennem. Egyszerűen arról volt szó, hogy bár imádom a kisfiamat, és szeretek vele lenni, azért jól esett volna lassan kilépni a 8 hónap alatt beállt mókuskerékből. Felnőttekkel beszélgetni bármiről, csak ne az éjszakai ébrenlétek, fogzás vagy fejlesztő torna témakörében. És újra dolgozni, feladatot megoldani, amihez az agyam nagyobb részére is szükség van. Nem mondom, megvan annak is a bája, ha melegítőben lehet otthon az ember, smink nélkül, kontyba csavart hajjal, mégis hiányozni kezdtek a hosszú évek kemény munkájával összegyűjtött cipőim és táskáim, és lestem az alkalmat, amikor újra nő lehetek – egy picit legalább. Mert lássuk be, a játszótérre nem magassarkúban tolja le az ember a gyerekét. (Illetve, biztos van, aki igen, de nekem tutira kimenne a bokám legkésőbb a homokozó környékén…) Szóval, ellentmondásos érzések kavarogtak bennem a munkába állással kapcsolatban – így, anyukaként.
De ki vigyázzon a kicsire?
A lelki kérdéseken túl a konkrét fizikai feladatot is meg kellett oldanunk: valakinek vigyáznia kell a babára, amíg nem tudok vele lenni. Van, aki ódzkodik a bébiszitter alkalmazásától. Bevallom, ha szükség lett volna rá, én nem haboztam volna keresni egyet, és nem sajnáltam volna az időt, hogy hónapok alatt hozzászoktassam a fiamat az ő jelenlétéhez is. De ebben is kivételes szerencsém volt. Az én drága szüleim és anyósom alig várták, hogy végre nagyszülők lehessenek. Egy hétre előre egyeztetjük, melyik napon ki tud jönni és vigyázni a kisunokájára. Már Kornél születésétől részesei az életének, nem kellett attól tartanom, hogy esetleg nem érzi magát teljes biztonságban mellettük.
Egy biztos, még ezen a könnyített pályán is precíz szervezést és alapos felkészülést igényel, hogy el tudjak menni pár órára. Az ételeket elkészítem, felcímkézem, kikészítem a kis ruhákat és minden szükséges eszközt. Ami az altatási technikát illeti, mindenki más módszert fejlesztett ki, az a fő, hogy mindegyik működik! És még így is előfordul, hogy sír, amikor látja, hogy mindjárt indulok, ilyenkor majd’ megszakad a szívem. De azzal vigasztalom magam, hogy megbeszéltük, neki kell beilleszkednie a mi életünkbe (persze, elkerülhetetlen, hogy mi is alkalmazkodjunk).
És ha éppen nem alszunk az éjjel (mert az utóbbi két hónapban 3-6-szor kel éjszaka a drágám, és üvölt, míg a zombi-üzemmód ellenére mosolyogva kézbe nem veszem, pedig már épp hozzászoktunk, hogy átalussza az éjszakát…), akkor is begurulok a Stroy4 Tv-be, jó alaposan kisminkelnek (az emberiség egyik legcsodásabb találmánya), és őszintén mosolygok minden este a képernyőn. Mert én tényleg vágytam rá, hogy újra felnőttek körében dolgozhassak – egy kicsit.