A kisgyerekkor legmeghatóbb pillanatai

Múlt héten sorra vettem a kisgyerekkor szerintem legrázósabb időszakait, de gondoltam, ez nem fair, főleg az adventi időszakban, és amikor a kislányom a minap az utcán csinált egy egyszerű kis semmiséget, amitől simán könnyekig hatódtam, gondoltam összegyűjtöm a szerintem legmeghatóbb pillanatokat is.

Az élet súlya

Az újszülötteknek van egy mozdulatuk, amikor a kis buksijukat olyan tehetetlen nekibúsulással „ráejtik” az őket éppen kézben tartó mellkasára, vállára és még oda is bújnak. Minden benne van ebben a mozdulatban. Anya, vigyázz rám, Anya, ölelj meg, Anya, olyan jó veled! Imádtam ezeket a pillanatokat, olyan jó ilyenkor óvón magunkhoz ölelni őket és beleszagolni a semmihez nem fogható babaillatba.

A humorérzék első jele

Bevallom, nekem ezek voltak a kedvenc pillanataim. Amikor a kislányom rájött – és viszonylag hamar rájött – a humor lényegére. A nevetés mellett a meghatódási faktort az emeli, hogy látom a személyisége fejlődését, ahogy a kis fogaskerekekkel összerak, összetesz dolgokat, vagy épp nem is, hanem csak spontán kiszalad valami, amit ő is pontosan viccesnek szánt. Annak a szándéka egy húsos kis csecsemőtől (amellett, hogy persze részben evolúciós parancs is), hogy embertársát felvidítsa, szerintem megható.

Az első lépések

Ez a már fent említett, amúgy természetesen nem létező „hivatalos” listákon is rajta van, és amikor felülvizsgáltam magamban ezeket az emlékeket, érzéseket, ezt végül én sem tudtam kihagyni a felsorolásból. Amikor a kis husigombóc hosszas küzdelem után legyűr mindent, legyőzi a gravitációt, majd végül összehangolja az összes kicsi izmát, és elindul mondjuk feléd, na, azt tényleg nehéz könnyek nélkül kibírni. És abban a pillanatban tudod, hogy ennyi, elindult az önállósodás útján, vége a „csomag”-létnek, az önérvényesítés egyik leghatékonyabb eszközét már elsajátította.

Amikor véleménye van

A kis töpörtyűknek persze végtelen akaratuk tud lenni, de ez normális, hiszen ez a dolguk. Keresik az „énhatáraikat”, és ez még csak hagyján, de keresik a szüleik határait is, egy szuper, össznépi határfeszegetési akció zajlik évekig. És a kamaszkorról még semmilyen tapasztalásom sincs. Persze vannak a hisztik, de van az, amikor véleménye van, és kiáll mellette. Megmondom őszintén, ilyenkor én kebeldagadásig büszke vagy a lányomra, ahogy áll, felszegett fejjel, és kitart az álláspontja mellett. Ez nem a klasszikus dac, ennek valahogy teljesen más a perspektívája, jól meg lehet különböztetni. Ez kérem az öntudatos nő.

Amikor őszinte. Magához is.

Az egyik legszívfacsaróbb helyzet az, amikor egy kiadós hiszti és döntésképtelenség után – vigyük a kis rózsaszínű malackát, nem, ne vigyük a rózsaszínű malackát, a piros kabátomat szeretném felvenni, nem, mégis a rózsaszínt, nem, talán a pirosat, Anyaaa, a rózsaszíííííííííínt –, amikor nem ritkán már bíborlila fejjel megkérdezem, hogy de hát a jó életbe, mi a baj, hogyan segíthetnék? És ő leszegett fejjel, halkan maga elé mondja: „nem tudom”. Ilyenkor tényleg teljesen érzem azt a rettenetes háborút a lelkében, és hogy ő is szeretné, ha ez nem így lenne, de hát így van, nem tehet róla. Dúlnak benne a még nem megfogalmazható érzelmek, a kicsinek tűnő, de hatalmas harcok. Ezekben az esetekben tényleg csak ölelni tudom, és hiába próbáltam már előtte is hasonlóan megnyugtatni, az igazi feloldozás csak ilyenkor jön. De meghat, hogy bevallja: nem tudja.

A karácsonyok

A gyerek előtt nem voltam kifejezetten karácsonypárti. Képtelen vagyok beleélni magam a nagy össznépi összeborulásba, idegesít a vásárlási kényszer. Aztán amióta megszületett a lányom, ez tényleg megváltozott. A vásárlás persze most is idegesít, és ha lehet, ki sem tenném a lábam a lakásból, de az, hogy ő mennyire elvarázsolódik ettől az egésztől teljesen más perspektívába helyez mindent. Elbűvölik a fények, illatok, és ahogy ugye egyre jobban tud beszélni, ennek az egésznek a misztériuma is nagyon érdekli, nagy hatással van rá, és ezt el is mondja. Még az én alapvetően ironikus beállítódású személyiségem is teljes átéléssel tudja belevetni magát az adventi naptártippek feltérképezésébe, hogy minél nagyobb örömet szerezhessek neki, mert a boldogságnak ezek az őszinte megnyilvánulásai egészen elképesztőek. Röviden szólva: gyerek+karácsony=megható.

Amikor figyelmes

A végére jöjjön az a jelent, ami az egész cikk ötletét adta. Minap épp vásárolni mentünk, ő tepert mellettem futóbiciklivel. A szűk utcán egy nagyon kedves, idős bácsi közeledett bottal. Amikor a kislányom észrevette, félreállt és szépen megvárta, amíg a bácsi elcsoszog mellette. Persze, lehet erre azt írni, hogy ez az alap, meg hát minden gyereknek az a dolga, hogy ezt tudja, a szülőknek meg az, hogy mindezt megtanítsák nekik, de mégis, a figyelmességnek, az önfegyelemnek könnyzacskót próbáló pillanatai ezek.

Természetesen ez az én szubjektív listám, de kíváncsiak lennénk a tiétekre is. Sajnos szabad szavas szavazásunk nincs, de írjátok meg nekünk kommentben, hogy számotokra melyek voltak a legmeghatóbb pillanatok!