A szülőknek szóló kézikönyvek, magazinok tele vannak olyan tanácsokkal, hogyan kezdjük mihamarabb újra a szexuális életet a szülés után. Elterjedt nézet, hogy a szexuális élet gyakorisága elengedhetetlen a boldogsághoz, a kiegyensúlyozott párkapcsolathoz és ahhoz, hogy egy nő (és anya) teljesnek érezze az életét. Erős társadalmi nyomás nehezedik az anyára, hogy mihamarabb “elvágja a köldökzsinórt”, és újra nő legyen (mintha nem lehetne egyszerre anya és nő…). A kultúránk ilyen szempontból “szeparatista” beállítottságú, az anya és a gyerek mihamarabbi elválását szorgalmazza a párkapcsolat megőrzésének, megvédésének jegyében. Vajon a gyerek tényleg veszélyezteti a párkapcsolatot? Az az elvárás a nőkkel szemben, hogy szexuálisan mindig rendelkezésre álljanak, nem egy férfiközpontú társadalom igényeinek kivetülése?
Ebben a pszichoanalitikus felfogáson alapuló kultúrában nagyon fontos a “pár újra egymásra találása”. Emiatt számos pszichológus és gyerekorvos a különalvás mellett foglal állást, mert szerintük ártana a párkapcsolatnak, meglazítaná a szülőket egymáshoz fűző köteléket. Mindeközben egyre több szülő vállalja fel, hogy a gyerekeikkel alszanak, hónapokon vagy akár éveken át. És nem tűnik túl hihetőnek, hogy ezek a párok mind önmegtartóztatnának ennyi ideig…
Első felmerülő kérdés, hogy az adott párkapcsolatban mit jelent az, hogy “újra egymásra találnak”, vagy “visszakapják egymást”? Egyes pároknál ez szexuális síkon értendő, de mások ilyenkor a kizárólag kettesben eltöltött időre gondolnak: beszélgetésre, filmnézésre, romantikus vacsorákra. Mindkét esetben azt várják a szülőktől, hogy otthagyják az újszülött kisbabát annak érdekében, hogy a pár a tagjai “visszakaphassák egymást”, mintha a csecsemő elvette volna őket egymástól… Ez eleve érdekes megközelítése a gyerek születésének: inkább egy törésnek, szeparációnak tekinti, mint egy logikus folytatásnak, a pár végső uniójának, a szerelmük kiteljesedésének. És ehhez kapcsolható a születéskor az a rítus is, amikor az édesapa elvágja a köldökzsinórt, szimbolikusan elválasztva a kisbabát az édesanyától.
Csakhogy az emberi lények nem számokként viselkednek, egy-egy születés nem egyszerűen plusz egyet jelent. A család nem heterogén individuumok összessége, akik egymástól szeparáltan léteznek. A kultúránkban a születés az elszakadás, elválás és individuummá válás archetípusa. Ezzel áll ellentétben, hogy biológiai szempontból az embergyerekek éretlenül születnek, és ahogy a metafora jól kifejezi, 9 hónap “vörös vér” után kilenc hónap “fehér vér”-re van szükségük: anyatejre, közelségre, hordozásra. A társadalmunk két egyént lát ott, ahol más kultúrák csak egyet. Az anya és a csecsemő egy egységet alkot. Ha ezt elfogadjuk, akkor a kisbabáról alkotott képünk megváltozása szükségszerűen magával vonja a párkapcsolattal és a családdal kapcsolatos nézeteink felülvizsgálását is, és ez a saját családi kultúránk alapjait képezheti…
Olvass tovább a Fészekalja blogon!