“Kisfiam négyéves lesz, és a közeljövőben, a családunkban sok minden változik, amiről ő még nem tud semmit. Nem tudom, hogy néhány apróság, amit az utóbbi időben észrevettem rajta, hogy például sokkal többet szopja az ujját, két kézzel eltakarja a szemét, és úgy ül egy kis sámlin, összefügghet-e ezekkel, meghallhatott-e ezekből valamit. Miről van szó? Két-három éve a házasságunk egyre rosszabb, és néhány hónappal ezelőtt rájöttünk, hogy el kellene válnunk. A házasságunk idején mindent, amit vettünk, a lakásunkat is, a kocsinkat stb. a férjem pénzéből vettük, tehát nekem és a gyereknek, aki velem marad – a férjem nem is érne rá vele foglalkozni –, nem jár semmi. Nem tudom még, hol fogunk lakni, lehet, hogy a szüleimnél, de lehet, hogy albérletben. A férjem támogat ebben, és hogy meg tudjunk élni. Én most már három hónapja terhes vagyok, de nem a férjemtől. A kisfiam ebből annyit tud, hogy kistestvére fog születni. Jancsi, a kisfiam, eddig nem volt óvodás, velem volt itthon, de most az lesz. Kell valamit mondanom a gyereknek, vagy majd ahogy bekövetkeznek a változások, az elköltözés, a válás, az óvoda megkezdése, a kistestvér születése, mindezzel akkor elég szembesülnie? Még nem tudom, hogy a barátommal, akivel már találkozott Jancsi, összeköltözünk-e, vagy sem. Egyelőre elég jóban vannak. Kicsit féltem őt mindattól, ami következik, és nem tudom, hogy valamennyire is felkészítsem-e, és ha igen, akkor egyszerre beszéljek az egész élet változásáról, vagy csak darabonként, a különböző dolgokról. Vagy nem volna jobb meghagyni ebben az állapotában, és akkor lassan ébredne rá, hogy mi és hogyan változik körülötte? Lehet, hogy már most terápiára kellene vinnem, hogy megelőzzem a nagyobb problémákat, és ott felkészítsék a változásokra?”
Nem tud semmit
Az alapelv: mindent mindig nyíltan! Nem igaz, hogy Jancsi nem tud semmit, és nem is kellett meghallania valamit ahhoz, hogy “tudjon” a dolgokról… Persze nem tudatosan, hanem csak megérez valamit, hogy változások vannak körülötte, a neki fontos emberek érzelmeiben, gondolataiban, életében. És mivel nem tudja pontosan, hogy mit is érez meg, ezért még nagyobb a feszültség benne és a szorongás. Soha nem kellene várni a helyzet kimondásával, hanem mindig, anélkül hogy a gyereket lerohannánk egy közlésáradattal, részvételt kellene neki biztosítani a családi töprengésekben és eseményekben. Nagyon nehéz a távolból megmondani, hogy milyen helyzetben és milyen szavakkal, de ilyen helyzetek a hétköznapokban mindig adódnak. “Apa és én úgy gondoljuk, hogy ha lehet, most már külön kellene laknunk, nem érezzük igazán jól magunkat együtt, de mind a ketten szeretnénk veled lenni és ezt majd kitaláljuk, megszervezzük.” És így tovább… Természetesen nem úgy, hogy leültetjük a gyereket, és mindent sorban elmondunk neki, ami fölfoghatatlan és ugyanakkor ijesztő, hanem megragadjuk a kínálkozó alkalmakat. Már tudja, hogy kistestvére születik. Természetesen nem rohannám le a közléssel, hogy ennek a gyereknek más az apja, mint neki (a gyerekek sokszor nem is látják át világosan, hogy az apának mi a szerepe a gyerek születésében, még akkor sem, ha már hallottak róla), de ha a dolog szóba kerül, nem leplezném a tényeket. Ami pedig az új kapcsolatot illeti (nevezzük Petinek!), itt mindenképpen elég annyi, hogy “lehet, hogy Petivel fogunk majd együtt lakni”, esetleg azt is hozzátehetjük, ha könnyedén jön: “ő az én barátom”. Arról nyilván már hallott a gyerek, hogy majd óvodába fog menni, talán már meg is látogatták az óvodát, ha nem, ezt mindenképpen javasolnám. (Remélem, az óvoda lehetővé teszi.) Nem hiszem, hogy terápiába kellene vinni Jancsit. Nem is tartanám jónak, ha egy idegentől kellene először hallania a különböző változásokról. Azt viszont tudni kell, hogy egy kistestvér születése minden “első gyerek”-nek nagy trauma, akkor is, ha várja a kistestvért, és ő, a nagy az, aki sokkal több gyengédségre és megértésre szorul az új helyzetben. (Soha nem szabadna azt gondolni, hogy azért nem fogadja el, mert kiderült, hogy más az apja…) Ami pedig az anyagiakat illeti: azt hiszem, tévedésben vannak, ha azt gondolják, hogy mivel házasságuk idején mindent a férje pénzéből vettek, mert maga otthon volt a gyerekkel, ezért minden a férjét illeti. A házasság idején szerzett javak közös tulajdont képeznek, és fele-fele részben illetik meg válás esetén a házastársakat. (Persze máshogyan is megállapodhatnak erről.) Összefoglalva: igen, a gyerekkel, ahogy ez adódik, beszélgetni kell és lehet mindezekről, az élet különböző változásairól, de semmiképpen nem egyszerre, elszántan – “na, most leülünk, és megbeszéljük”.