A legtöbben, azt hiszem, azt nem értették, hogyan viselhet meg valami, ami ennyire könnyen ment nekik. Túlzónak és siránkozónak ítélték az írásom, arra alapozva, hogy a császármetszés nem valami nagy dolog, hiszen manapság a szülések közel negyede így zajlik. Szinte természetesnek számít ma már, ha valaki így ad életet. Az én felkészületlenségem az oka annak, hogy meglepett, amiért azonnal el kell látni a gyereket, hogy nincs többé pihenés, hogy gyenge vagyok mozdulni is, és hogy a gyereksírással az egész anyai lét és felelősség a nyakamba szakadt hirtelen.
Sok nőt megvisel
Pedig ezek pedig mind valós érzések voltak – és azt gondolom, sok frissen szült anyukát taglóztak le már ezek az érzések, még ha nem is szeretünk beszélni róla. Nincs olyan nő szerintem, aki a terhessége idején a töredékét is fel tudná fogni, mit jelent majd anyának lenni.
Ma már csak mosolygok ezeken az emlékeken, de akkor valóban sokkoló volt számomra, hogy a gyerek nem nyugszik meg attól, hogy felveszem és átölelem. Ha jóllakott, tiszta a pelenkája és láthatólag nem fáj semmije – akkor miért nem örül annak, hogy a karjaimban tartom? A könyvekben soha nem olvastam ilyesmiről, ezért biztos voltam benne, hogy én csinálok valamit rosszul. Nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mint egy csődtömeg, aki folyamatosan kudarcot vall. Amikor pedig aztán a császáros sebem is elfertőződött, szétnyílt, váladékozott, és egy textilpelenkával a hasam körül kellett járkálnom még hetekig, hát akkor már a nőiességem is komoly romokban hevert.
Nem minden császár egyforma
Akik azt mondják, hogy a császármetszés nem ilyen, azok szerintem örüljenek. De ez még nem jogosítja fel őket arra, hogy azt mondják: az én hibám, hogy az én tapasztalatom más, mit az övék, vagy hogy ez ne lenne igaz.
Nekem sokkoló élmény volt, amikor azt mondta az orvos, hogy baj van a gyerekkel, és irány a műtő, majd rám rakták az altatómaszkot, és a következő élményem az, hogy már van egy pár órás gyerekem. Merthogy ne feledjük, nagyon más az, ha valakit nem altatnak, esetleg már úgy vonul be a kórházba, hogy tudja előre: őt bizony ma császározni fogják.
A császármetszések közel fele ugyanis tervezett műtét, és ha van idő, azért erre fel lehet készülni. Utána lehet olvasni, meg lehet kérdezni, amit nem tud az ember, és meg lehet szervezni olyan dolgokat, mint a dúla vagy az apa jelenléte. Merthogy azért arra, hogy a császármetszés minél kevésbé traumatikus legyen anyának és gyermekének is, ma már léteznek technikák, és ezek ha nem is minden kórházban, de bizonyos helyeken elérhetőek.
Pontosan azért, mert fontosak. Fontos, hogy nyugodt és békés maradjon az anya, mert akkor kevesebb stresszhormon termelődik a testében, ami a babát is felzaklatja. Ha láthatja a gyereket rögtön a szülés után, akkor könnyebben és gyorsabban alakul ki kettejük között a kötődés, mintha csak 24 órával később találkozhatnak először, ez segít a tejtermelés beindulásában is, és egyáltalán, könnyebbé teszi az anya-gyermek kapcsolat megalapozását.
Trauma is lehet
A sürgősségi császármetszés azonban nagyon más. Eleve ott a tudat, hogy valami baj történt. Valami nem sikerült. Természetesen lehet ilyen érzése annak az anyának is, akinél tervezett császárt hajtanak végre, de neki jut arra ideje, esetleg kap baráti, anyatársi segítséget, hogy ezt feldolgozza, elfogadja.
Amikor azonban a vajúdás közben azt mondják, hogy irány a műtő, akkor ott nincs idő beszélgetni, nincs idő arra, hogy felsorolják, milyen mellékhatások, szövődmények lehetnek ezután. Minden perc számít, mindenki gyorsan teszi a dolgát. Életet mentenek az esetek többségében – nem lelket ápolnak. Ami teljesen érthető, de attól még nem teszi könnyebbé a tudatot, hogy kivették a kezemből az irányítást, hogy volt egy folyamat (a vajúdás maga), amiben eddig partner voltam, próbáltam a fájásokat irányítani, elviselni, tompítani – ám most hirtelen egy húsdarab lett belőlem, egy tárgy, amivel ezután csak történnek a dolgok.
Mindez pedig olyan traumatikus lehet, mint amikor valakire rálőnek az utcán, autóbaleset éri vagy bombát robbantanak mellette. Ezt nem én találtam ki – a szülés utáni poszttraumás stressznek már óriási szakirodalma van, létező dolog. A nehéz szülés (nem csak a császár lehet ilyen) olyan traumatikus élmény lehet, hogy utána még évekig megkeserítheti az ember életét, rémálmokat, fóbiákat is okozva.
Beszélni kell róla
De nem csak az anya szenved ilyenkor: a gyerek szempontjából is óriási különbség, hogy azonnal láthatja, érezheti az anyát, amint kivették, esetleg rögtön apa meztelen mellkasára teszik, vagy egy kiságyban ordít hiába. Ma már tudom, hogy az én kislányom számára a születés legalább akkora stresszt jelentett, mint nekem – és ő ezért méltatlankodott az első hónapokban annyit, és hogy ennek az lett volna a legjobb gyógymódja, ha egész nap magamra kötöm és hordozom.
Abban biztos vagyok, és három gyerek után egyre erősebben érzem, hogy a szülés igenis fontos élmény. Majdnem olyan fontos, mint a születés maga. Nem véletlenül beszélnek róla annyit a nők. Mert szülni jó, életet adni csodás – ezért minden nő megérdemelné, hogy a legjobb körülmények között élhesse át. Ha pedig mégsem úgy alakul minden, ahogyan ideális, hát szerintem olyankor még fontosabb, hogy beszéljünk róla, mert ez is segíti a trauma feloldását, ráadásul a sorstársaknak is sokat segíthet a tudat, hogy nincsenek egyedül.
| Ha érint, vagy érdekel a téma, ezeken a linkeken találhatsz segítséget és információt: |