Nyolchetes terhesen mentem el először anya-magzat kapcsolatanalízisre. Azért olyan korán, mert nagyon féltem, hogy valami baj lesz. Hogy elvesztem a gyerekem, hogy valami baj történik, hogy nagyon aggódok, de ez rossz lesz a gyereknek is, és benne vagyok az ördögi körben ezzel, és attól is tartottam valamiért, hogy a tizennegyedik hétig én nem is számítok igaziból várandósnak, mert jógára is csak onnantól lehet járni, meg előzőleg úgy láttam, kapcsolatanalízisre is. Olyan félig terhesnek éreztem magam. Mert mintha a világ azt sugallná, ez ilyenkor még nem is számít.
És akkor elkezdtünk “beszélgetni”
Minden alkalom némi beszélgetés után úgy folytatódott, hogy egy relaxáció után, képzeletben, bejutottam a méhembe – persze ezt a képzeletbent, ezt nagyon szakmaiatlanul mondom, és a pszichológus másképp fogalmazna, szóval képzeletben és igazából benéztem a méhembe, és azzal foglalatoskodtam, hogy hogy van a gyerekem odabent, mit csinál, mit üzen, akar-e beszélni, mondani valamit satöbbi.
Eleinte, úgy emlékszem, azzal játszadoztam, hogy megkértem, jöjjön egy kicsit feljebb, a gyomrom felé, aztán lejjebb, a hólyagom felé, és legtöbbször úgy éreztem, meg is teszi, amit kérek. Előfordult, hogy úgy éreztem, nem akarja, hogy külön foglalkozzak vele, és akkor csak néztem, mit csinál, vagy éppen aludt, én meg csak hagytam.
Visszataláltam a babámhoz
Aztán a terhességem alatt hirtelen nagybeteg lettem, megműtöttek, túléltem, és ez a módszer segített visszatalálni a babámhoz, akivel a hosszú felépülés alatt csak nagyon keveset tudtam foglalkozni, mert minden erőmre szükségem volt, hogy egyáltalán talpra álljak. De tény, egy idő után megtörtént, hogy kérdések és válaszok is elhangzottak, vagyis én legalábbis így érzékeltem, és ezek közül két esetre emlékszem különösen.
A szülés közeledtével már minden nap lefeküdtem egy órára, hogy a megadott koreográfia szerint beszélgessek a gyerekkel, és egyszer úgy éreztem, azt mondja, attól fél egy kicsit, hogy nem fog az apjának tetszeni. Teljesen meglepődtem, nem is értettem, miért mondja. Megnyugtattam, hogy dehogynem fog, ne aggódjon, sőt még azt is megkérdeztem tőle, attól nem tart-e, hogy esetleg nekem nem fog tetszeni. Utóbbi kérdésemet nem vette komolyan, ez fel sem merült benne láthatólag. Néhány óra múlva megemlítettem a férjemnek, mondván, magam sem tudom, és nekem is furcsa, de úgy érzékeltem, ezt mondja a gyerek.
Szegény férjem kicsit visszahőkölt, szerintem meg is ijedt, és szorongva vallotta be, hogy éppen ma reggel merült fel benne az a félelem, hogy mi lesz, ha csúnyának meg esetlennek fogja tartani az újszülöttet.
Egy másik eset, amiről egyébként sok anya számol be, akik jártak kapcsolatanalízisre (és elképzelhető, hogy azoknak is van ilyen élménye, akik nem jártak), szintén nem sokkal a szülés előtt történt. Eléggé féltem, hogy hogyan lesz, mi is lesz, lesz-e baj, jól alakulnak-e a dolgok. Mondtam is a gyereknek, hogy aggódok, amire – tényleg csodák-csodájára – ő nyugtatott meg engem. Pedig tudom, hogy ő is félt, éreztem, hogy tart az ismeretlentől, de mégis mintha azt üzente volna, sőt egész biztosan azt üzente, hogy bízzak csak az életben, mert ő is bízik benne. Hogy ne aggódjak, mert a dolgok úgy alakulnak, ahogy alakulniuk is kell, de ő egészen biztosan és százszázalékosan bízik bennem (amíg én ezerrel kételkedtem magamban), és ő úgy érzi, hogy menni fog.
| Az anya-magzat kapcsolatanalízis módszerét Raffai Jenő és Hidas György dolgozta ki 1996-ban. Az analízis folyamatában az anya nemcsak a babával, de a saját méhével is felveszi a kapcsolatot, így a módszer segítséget nyújthat inszemináció, esetleg vetélés, sikertelen teherbe esés esetén, illetve a terhesség alatt megjelenő fizikai problémák egy részét is megelőzheti, mint a pocakkeményedés, idő előtti méhösszehúzódás, koraszülés. |
Hogy az élet sikerülni fog. Vagyis a születés.
Most persze túlcifráztam, mert megpróbáltam megfogalmazni egy egyébként egyszerű, de megfogalmazhatatlan érzést, valamiféle ősbizalmat, amit akkor benne megéreztem. Akkor is és azóta is úgy gondoltam és gondolom, hogy nem tudom, egész pontosan mi történt a kapcsolatunkban, a kapcsolatanalízisben.
Hogy ki kommunikált kivel, hogy tényleg a gyerekkel beszéltem-e vagy egy belső magammal, és őszintén szólva, várandósan ezek a határok el is mosódnak, hogy most kinek az érzése, ki kinek mondja, kire mi hat, hol vagyok én és hol van ő. De még ha én magam is voltam, és mégsem a gyerek, akiben ez az ősbizalom megszületett, ez a mély hit az életben, vagy talán ez valahogy kettőnkben együtt született meg, szóval akárhogyan is, de egy olyan hitre bukkantam magamban, amit korábban nem tudtam felfedezni, aminek a létéről nem is tudtam.
| Az analízis során önismereti problémák is felmerülhetnek, lehetőséget kap az anya korábbi szülésélményeinek feldolgozására és saját születésének élményei is megjelenhetnek. Összességében Raffai és Hidas módszere egy tudatosabb felkészülést ígér a szülésre és a gyermekvállalásra, és egy tudatosabb kapcsolat kiépítését a már megfogant, de még meg nem született babával, amelynek része, hogy az anya és baba szükségletei, tere, énképe különváljanak, és a születéssel ténylegesen megszülessen egy új személyiség, aki nem azonosítja magát anyja fájdalmával és traumáival, ugyanakkor stabilan kötődik hozzá. |