Az Aspergerrel diagnosztizált, autisztikus zavarban szenvedő 9 éves kislány, Dorka, az én kislányom. Hosszú út vezetett odáig, hogy arra jussak, elküldöm Srí Lankára két hónapra, 7000 kilométerre tőlem és mindentől, amit ismer. Azért, hogy valaha még jó és teljes élete legyen.
Két éve tart hivatalosan a kálváriánk Dorka diagnózisaival, egy éve kapta meg az autisztikus magatartászavar bélyeget.
Bélyeg, ahogy Feldmár András is mindig mondja ezekre a pszichés betegségekre, mert tényleg olyan, mintha a gyereken egy szégyenbélyeg lenne, és esélye sem lenne innentől kezdve egy normális életre.
- Dorka dühkitörései 3 éves korától csak erősödtek, általános első osztályban tetőfokra hágtak.
- Kirohant az osztályból, leüvöltötte az osztálytársak fejét, tickelni kezdett, mindennapos volt, hogy kezelhetetlenül viselkedett, nem engedelmeskedett a tanítóknak, nem csinált semmit órán.
- A nevelési tanácsadó azt mondta, súlyosan depressziós, gyógyszerezni kell. Ekkor még gyógyszerellenes voltam, mentünk tovább.
- A Vadaskert nem tudott fél évnél előbb időpontot adni, közben otthon és az iskolában állandó balhék és dühöngések.
- Ép ésszel lassan senki sem bírja, de a gyerek szenved a legjobban: boldogtalan, magányos, nincsenek barátai, zavarja, hogy bánt másokat a viselkedésével. Ekkor még alig múlt 7 éves.
- A Heim Pál mentálhigiénére bejutunk hamarabb, első osztály második félévben, ismerősön keresztül.
- Megszületett az autisztikus magatartászavar, bővebben Asperger-szindróma diagnózis, gyógyszerezés első év végén elindul, azóta is tart.
- Dr. habil. Gyarmathy Éva, az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa megvizsgálja Dorkát, és kiderül, hogy különleges tehetség matekból, a logikája nemcsak a korosztályában, hanem a felnőttek között is kiemelkedő.
- Ehhez képest Dorka általános második osztályban majdnem megbukik matekból a figyelemzavara miatt.
- A gyógyszer komoly szer, mellékhatásaként a gyerek 15 kilót hízik fél év alatt. Közben gyógypedagógushoz és pszichológushoz jár hetente.
- A dühkitörések ugyan valamennyire csillapodnak a gyógyszer hatására, napi egy-kettőre csökkennek, ám a magányosságérzésén, beilleszkedési nehézségeken, szociális készségeken nem segít.
Második osztály vége:
Nem látjuk a gyerek jövőjét, főleg a matekbukás veszélye ijesztett meg, hogy ha ez így megy tovább, és a figyelemzavarral, beilleszkedési problémákkal nem tudunk mit kezdeni, akkor el fog kallódni, és ő lesz az a kamasz, aki szó szerint elvetélt zseniként, barátok nélkül fog bukdácsolni, ha egyáltalán eljut a középiskoláig. Közben pedig ismerem, tudom, hogy jószívű, melegséggel teli, nagyon okos kislány, aki rosszul érzi magát a bőrében, mert ő más. És ha más, akkor őt nem lehet szeretni. Azt gondolja magában, hogy neki mindenki rosszat akar, pedig annyian veszik körül szeretettel, hogy más gyerek ennyitől már rég repülne örömében. Ennél a pontnál jutottam arra, hogy alternatív megoldás után kell néznünk, olyat keresni, ami szemléletmód-változást hoz neki.
Valami olyat, amiben átállítják a fejében a szűrőt, amin keresztül a valóság eljut hozzá. A Chance Program pedig úgy tűnik, pont ilyen.
Két videót láttam a programról, a Hír24 riportjában Márkot, a drogozás és kallódás lejtőjén elindult 13 éves fiút, az RTL Klub videójában pedig Tomit, a családját bántalmazó 14 éves srácot vitték el Srí Lankára, a Chance Program élményterápiájára. A mottójuk, hogy “nincs reménytelen helyzet, nincs elrontott élet”, és pont ezt láttam a videókon is. Reménytelennek tűnő gyerekeket 3 hónap alatt teljesen átfordítottak a terápiás foglalkozásokkal és az önkéntes munkával tarkított önismereti terápiás közösségben.
Nem akarják megszerelni a gyereket, mint valami elromlott játékot, ahogy azt a gyógyszeres kezeléssel a pszichiátrián teszik, hanem a család egészét nézik, a játszmákat, amikbe már valahogy belekerültünk, és nem bírunk kikászálódni belőle. Az egymásra hatásokat és reakciókat, amik hibásan rögzültek. Meg még ezer más dolgot, amihez a pszichológusok értenek és segítenek kibogozni, hogy a családnak jobb élete legyen.
Mélyen, úgy zsigerileg éreztem, hogy ez kell nekünk, pont itt találhatna magára az én Dorkám,
épp ez az ő problémája is, hogy valamiért nem találja a helyét a világban, az emberek között, nem tudja megértetni magát, és nem is érti a körülötte lévőket. A magatartászavar Srí Lankán elmúlik, ahogy láttam, mintha sosem lett volna. Egyből írtam a program vezetőjének, Vaskuti Pali vezető szakpszichológusnak, aki Srí Lankáról felhívott és egy Skype-beszélgetés után, ahol kikérdezett Dorkáról, úgy döntött, hogy hazarepül, és találkozni szeretne Dorkával és a család összes tagjával.
Majd mikor az első találkozón elbűvölt minket közvetlenségével – de tényleg, ő egy olyan ember, akivel azonnal elmennél a világ végére –, felvetette, hogy Dorka akár már pár nap múlva is csatlakozhat a programhoz, ha egyedül visszarepül vele Srí Lankára, és szeptember 4-ig haza sem jön onnan. Egy pillanatig sem ijedt meg a helyzettől, hogy még ilyen kicsi gyerek nem vett részt ezen a programon, hiszen 11–25 évesig van meghatározva a korhatár. Annyit látott Dorkában, hogy itt egy segítségre szoruló gyerek, akinek szerinte ő és a kint lévő csapata tud segíteni. Rögtön vinni akarta magával, és megtenni, ami tőle telik, hogy Dorka jobban legyen.
Az én 9 éves lányom pedig a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy boldogan megy és mikor indulnak már.
Majd ehhez még hozzájött, hogy a családterápia jegyében menjen utána július végén a nagyobbik, 11 éves lányom is, majd ha szükség van rá, akkor én is az utolsó 2-3 hétre. Mert ez így megy ebben a programban: gyakran a végén, az utolsó hetekre csatlakoznak a szülők is, hogy együtt, családilag vegyenek részt a terápián. Egyébként még a program után is kell járni családterápiára Paliékhoz, mert mint mondják, a gyerek viselkedése egy tünet, ezért az egészet kell meggyógyítani, nem csak tünetileg kezelni.
Ahogy olvastam a történeteket, hogy milyen súlyos helyzetben lévő, drogfüggő, lejtőn lecsúszó, beilleszkedni képtelen, a társadalom peremén lévő embereket – nemcsak gyerekeket, hanem fiatal felnőtteket is – hoztak már vissza Srí Lankán az életbe, hogy teljes életet éljenek, már tudtam, hogy jól teszem, ha elengedem az én pici lányomat is ide. Nagyon nagy kaland és még több munka vár rá, nem nyaralás ez, hanem kemény önismereti meló, amiben konkrét, önkéntes munka is lesz minden nap, amikor a környékbelieknek kell segíteniük az ott lévő gyerekeknek. Nincs láblógatás, Dorkának valószínűleg annyi dolga lesz, hogy alig-alig jut majd eszébe, hogy milyen sok idő eltelik, mire újra látjuk egymást.
Reményeim szerint egy csupa mosoly, életvidám kislány érkezik majd haza Srí Lankáról hozzánk, aki jól érzi magát a bőrében.
És talán most sikerül majd együtt lenni családként úgy, hogy nem kell félnünk a lányunktól, hogy mikor lesz egy újabb dühkitörése, mikor gondolja majd egy-egy mondatunkra azt, hogy mi gonoszkodni akarunk vele. Talán elmúlik ez a terrorizáltságérzés, hogy lábujjhegyen kellett mellette élni, hogy nehogy rosszat tegyünk, szóljunk, mert akkor órákig őrjöngés a válasz. És nagyon remélem, hogy többé nem kell úgy mennie iskolába reggel, hogy gyomorgörcse van, hogy épp mi történik majd aznap, ki bántja vagy ő kit bánt meg. Minden bizalmam ebben a programban van most, hogy szeptembertől ennek hatására egyszerűen csak minden nap békében tudjuk tenni a dolgunkat, és együtt lenni, mint egy igazi család.
Mostantól a két hónapos nagy kalandot, élményterápiát hétről hétre közvetítem, hogy mindenki lássa, milyen egy ilyen terápiás közösség, 6-7 gyerekkel, mentoraikkal és pszichológusokkal, milyen hatással van a gyerekemre, és hogy vajon sikerül vagy sem az én kicsi lányomnak a magára találás, és hogyan kap új esélyt egy teljes, boldogabb életre.
Kövesd Dorka Srí Lanka-i élményterápiáját az Anyám borogass! blogon és Facebookon is.