De minden szülő tudja, hogy attól még, hogy alszik a baba éjjelenként, nem múlik el kimerültség. Nem tudnám alátámasztani tudományos kutatásokkal, de valószínűleg a szülők soha nem nevezhetik már magukat kipihentnek, miután gyerekük születik. Vagy megváltoztatják a kipihentség fogalmát, hogy ne tartalmazza az alvást.
Mert nem alszanak át egyetlen éjszakát sem. Soha többé.
Az éjszaka átalvása azt jelentené, hogy anélkül alhatnak, hogy két-három óránként fel kellene ébredniük. Az emberek elfelejtik, hogy attól még, hogy egy újszülött átalussza az éjszakát, a szülő ugyanúgy felébred. Először pánikban, verejtékben úszva ugrik ki az ágyból, ha nem szólal meg a babája háromóránként, és rohan oda a kiságyhoz, hogy megnézze, él-e még. A hátára teszi a kezét, kicsit megbökdösi, míg végül egy jól hallható sóhajt ki nem csikar a gyermekből. Utána pedig már esélye sincs, hogy így megnyugodva jól visszatérjen az ágyába, mert vagy az adrenalin nem engedi elaludni, vagy a sok bökdöséssel felébresztette az édesdeden alvó újszülöttet.
Később sem válik jobbá a helyzet, mert ahogy nő a gyermek, a szülők rendszeresen hallanak fantomsírást éjszaka, ami pedig csak a fejükben létezik. Amikor már elfogadják, hogy a gyermekük át tudja tényleg aludni az éjszakát, azt hiszik, hogy megoldódik az alvás minden problémája. Csakhogy ekkor érkezik el a totyogós korszakban az az idő, amikor a gyermek az éjszaka közepén átmegy a szülői hálószobába, és felébreszti a szüleit, mert épp bepisilt, vagy folyik az orra, esetleg kakaót akar inni, és mert szerinte a hajnali kettő pont megfelelő időpont arra, hogy nekikezdjen a napnak.
Valószínűleg ez a szülői alvásprobléma nem szűnik meg később sem, tini korukban majd az tartja ébren őket, hogy vajon lefeküdt-e már az a gyermek, vagy kiszökött bulizni, később pedig, ha elmegy egyetemre, akkor azért forgolódnak a szülők álmatlanul, mert a legrémesebb képek öntik el az agyukat, hogy milyen borzalmak történhetnek a csemetéjükkel ott a kollégiumban. Mire felnő a gyermek, a szülők biológiai órája már úgy átáll az éjszakai kelésekre, hogy képtelenek lesznek nyugodtan átaludni egy éjszakát.
Nincs pause gomb a gyerekeken
Pedig milyen jól jönne néha. Például amikor egy olyan egyszerű dolgot szeretne a szülő csinálni, mint megnézni egy levelet a telefonján, mert hátha fontos. Vagy csak meg akar írni egy üzenetet, mert halaszthatatlan közlendője van. Ilyenkor rendszerint az összes gyermek ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy a szülő kezét rángassa, fejest ugorjon a kanapéról, vegzálja a macskát és kiborítsa a lisztet. Nagyon is valós és fárasztó probléma, hiszen ha a gyerekek a szülők körül lebzselnek, akkor nem lehet nem rájuk figyelni.
Nincsenek szabadnapok
Mindenkinek megvan a maga dolga, amiben elfárad anélkül is, hogy lennének gyerekei. Mindenki kimerült olykor, családdal vagy család nélkül. De akinek nincs gyermeke, az kivehet magának egy kis betegszabadságot, vagy csak úgy egy szabadnapot, amikor tényleg nem csinál semmi mást, csak sorozatokat néz és kisimítja az agyát. Szülőként ilyen napok nem léteznek. Egy szülő nem lehet beteg. Ha beteg, akkor legalább tegyen úgy, mint aki nem beteg. Az ételt valakinek meg kell csinálnia, a mosást be kell indítani, a gyerekeknek kell a figyelem. A szülők tulajdonképpen folyton valamilyen betegség szélén egyensúlyoznak, mert nem eshetnek bele nyakig és nem mászhatnak ki belőle teljesen.
Az agyuk túlterhelt
Folyamatosan zsezsegnek mellettük a gyerekek. Háttérzajként valamelyik mindig azt mondogatja, hogy “anya, anya, anyaaa”, megragadnak random dolgokat, amikről kérdezgetni kezdenek, hogy “mi ez?” és szinte mindegy, milyen választ kapnak, jön a végtelenített: “miért? de miért? azt miért?”, míg a végén hirtelen váltással felszólítanak, hogy “mondj egy mesét, anya”, hogy azokról a vékony, nyávogós hangon előadott követeléseikről már ne is beszéljünk, mint “de én azt a zöld poharat akarooooom”, még akkor is, ha már a kezükben van a zöld pohár.
Egy nap leforgása alatt számtalanszor kell telefonálni velük a képzeletbeli telefonjukon és bábozni nekik a fél pár zoknikkal. A legtöbbször kifejezetten szórakoztatóak, de tény, hogy van az a korszak az életükben, amikor egyfolytában beszélnek, kérdeznek, akarnak valamit, és a szülők agya egyszerűen túlterhelődik, felforrósodik és felrobbanna, ha képes lenne rá.
Az aggódás nyomot hagy a testükön
Elég gyakori jelenség, hogy reggelente a tükörbe nézve a szülők új ráncokat vagy ősz hajszálakat fedeznek fel magukon. Mély árkokat a szemük alatt. Töredező hajvégeket. A szorongás és aggódás, ami a gyerekek születésétől kezdve folyamatosan jelen van a szülők életében, bizony nyomot hagy a testen. Hirtelen csecsemőhalál. Lépcsőről leesés. Az asztal sarka. Látni, ahogy MAJDNEM beveri a fejét az asztal sarkába. Félteni az iskolai bántalmazástól, a későig kimaradástól, a rossz társaságtól, a házasságtól… Minden apró sejt felrobban a stressztől minden nap.
A szülők annyira fáradtak, hogy néha csak elterülnek a padlón és a szőnyegbe temetik az arcukat. Ha ilyet látsz, most már tudod, miért csinálják. Közben boldogok, hogy vannak gyerekeik, csak néha túl fáradtak ahhoz is, hogy mosolyogjanak.
Olvass még többet a gyereknevelésről:
- Így győzik meg a dackorszakos gyereküket a szülők
- “Estére olyan vagyok, mintha lefutottam volna egy maratont“
- 10 tanács friss anyukáknak tapasztalt anyukáktól