“Köszönöm, hogy elhagytál” – Nyílt levél a férjemnek, aki négy éve kisétált az életünkből

Anyám borogass! | 2016. Május 06.
Az anyuka egy pici babával és egy totyogós gyermekkel maradt egyedül, amikor a férje elhagyta. Úgy ment el négy éve, hogy nem nézett vissza, azóta nem látta a gyerekeit, nem tudnak róla semmit. Az anya most már mégis örül, hogy így alakult az életük.

“Ahogy fekszem ma reggel az ágyamban, kimerülve a hajnal kettőig dolgozástól (és a négy óra múlva keléstől), és próbálom kinyitni a szemem, hogy nekikezdjek a napnak, ráébredek, hogy milyen nap van ma. Ma van négy éve, hogy kisétáltál az otthonunkból, és sosem tértél vissza. Gyakran eszembe jutsz, legtöbbször azért, mert mindig fáradt vagyok, és tudom, hogy leginkább azért, mert elhagytál engem és a két gyermekünket úgy, hogy semmit sem tudtunk rólad, és egy nagy ürességet hagytál magad mögött ahelyett, hogy elvált apaként viselkedtél volna velünk, aki besegít, támogató és szereti a gyerekeit.

Ma egy kicsit nagyobb súllyal nehezedik a szívemre a hiányod, ezért nyitom ki a számítógépemet és kezdek bele ebbe a levélbe. Az írás sokszor segít, hogy rendszerezzem a gondolataimat és feldolgozzam, ami feldolgozhatatlan. Miért hagytál el minket? Hogy vagy képes arra, hogy ne szeresd a saját gyerekeidet, hogy ne akarj velük lenni? 

Szoktál egyáltalán gondolni rájuk, kíváncsi vagy, hogy vannak, vagy mivé váltak azóta? Megbánod néha, hogy így eltűntél az életükből?

Már olyan régnek tűnik ez a négy év. Csak reménykedni tudok benne, hogy ezekben az években talán rájöttél, milyen sokat vesztettél. De valószínűleg nem érzed át, mert semmilyen erőfeszítést nem tettél és nem teszel, hogy kapcsolatba lépj velünk. Helyette úgy kezdtél új életet, hogy teljesen kitörölted a régit, oldjam meg én egyedül mindazt, amire együtt vállalkoztunk.

A gyerekeid rengeteget nőttek. A fiadat jó eséllyel már fel sem ismernéd, hiszen még csak pici baba volt, amikor elmentél. Mostanra egy izgága 4 éves vált belőle, aki átvette az uralmat az otthonunk fölött. És a lányod? Olyan sokat változott. Nem az a kis totyogós már, aki régen ott állt az ablak előtt várva, hogy az apja hazaérjen a munkából. De nem ám. Már pergő beszédű, nagyon vicces, tehetséges artista, aki mindig tudni akarja, hol vagyok.

És én itt vagyok. Én pont ott vagyok, ahol hagytál engem, de azt hiszem, már engem sem ismernél fel. Tudod, amikor elmentél, a felszín alatt megváltoztak a dolgok, azon túl is, ami kívülről egyértelműen látható volt. Már azon a napon megváltozott minden, amikor kiléptél az életünkből. Más emberekké váltunk mindannyian, akik egy teljesen új útra kényszerültek, mert ezt kellett tennünk ahhoz, hogy túléljünk. Én más anya lettem, mert hirtelen apává is kellett válnom.

Ahogy telt az idő, összeraktuk magunkat, és mi hárman olyan közel állunk egymáshoz, amennyire sosem lett volna lehetséges, ha itt élsz velünk.

Te csak elválasztottál minket, amíg itt voltál. Most nevetés van ott, ahol azelőtt csak sírás volt, és biztonságban érezzük magunkat, mert soha többé nem kell a gyerekeknek végignézniük, ahogy rám emeled a kezed. Elmentél, és ezzel megmentettél engem, és így megmenthettem a gyerekeimet is, hogy nehogy olyan emberré váljanak, mint te. Megmentettél milliónyi olyan apró dologtól, amire nem is akarok gondolni. Mindegyik árulás volt velem, a feleségeddel szemben. De így végre olyan anyává válhattam, amilyen mindig is akartam lenni. Mert visszanézve, amíg még itt éltél velünk, minden nap cserbenhagytam a gyerekeimet.

Képünk illusztráció – Fotó: Andrew Holbrooke/Getty Images

Amikor elmentél, megtaláltam magam. Tudom, hogy nem az volt a szándékod, véletlenül sem akartál jót nekem, amikor ezt tetted, de mégis köszönöm. Mert azzal, hogy elhagytál, megadtad az esélyt arra, hogy helyesen neveljem a gyerekeinket. És igen, elmondhatatlanul fáradt vagyok, de megéri, mert szeretem őket, és szeretem, hogy milyen jó emberré cseperednek. Jó érzés, hogy amikor elmentél, magaddal vitted azokat a részeimet is, amiket sosem akartam példaként a gyerekeim elé állítani. Nálad maradt az önbizalomhiányom, a megtört lelkem, szégyenem, bűntudatom, depresszióm és a családon belüli erőszak áldozatának minden jellemző pszichés problémája.

Olyan üresen és lerombolva hagytál itt, hogy nem volt más választásom, mint felépíteni saját törött darabkáimból magamat, hogy túléljük.

És túléltük, mindannyian, a te segítséged nélkül. A gyerekeink többet tanultak az elmúlt négy évben az életről, mint mások egy életen át. Végignézték, ahogy az életünkből jövőkép válik. Felelősség, eltökéltség, büszkeség, kitartás… kierőszakoltad, hogy megtanítsam nekik mindezt, miközben látták, hogy több állásom van, és egyedül rám terhelődik minden felelősség. Úgyhogy tényleg köszönöm, hogy annyira nem adtál meg semmit, amire szükségünk volt, hogy mindent megteremtettem magunknak.

Látom a gyerekeinket, és álmélkodom, milyen csodálatos emberré válnak. Sokszor mondják mások, hogy a gyerekeinknek öreg lelkük van, de köztünk szólva, én tudom az igazat. Bölcsekké váltak ebben a négy évben, mert át kellett élniük olyanokat, amikkel egyetlen gyereknek sem szabadna szembesülni.

Nem adták fel, mindegy, mennyire frusztrálta őket a helyzet. Szeretem azt gondolni, hogy azért is ilyenek, mert végignézték, hogy én hogyan nem adom fel, hányszor vallok kudarcot és hányszor próbálkozom újra meg újra. Nem félnek a kemény munkától, mert a mi családunkban mindenki beleteszi a maga tudását a közösbe. Bocsánatot kérünk, ha nem volt igazunk (mert sokszor nekem sincs igazam), és elfogadjuk, hogy senki sem tökéletes. Felvidítjuk egymást, büszkék vagyunk az elért teljesítményeinkre, miközben empátiával fordulunk azok felé, akik küszködnek az életükben.

Megtanultuk mind a hárman, hogy ne ítélkezzünk mások felett, mert már tudjuk, hogy milyen érzés, ha felettünk ítélkeznek.

Nem gyártunk kifogásokat, mert rendben van, ha nem sikerül valami, csak az nincs rendben, ha meg sem próbáljuk elérni a célunkat. Ebben a családban keményen dolgozunk azon, hogy szeressünk, próbálkozzunk, elfogadjunk, megbocsássunk és álmodjunk. Ez nem az az élet, amit fiatalkoromban elterveztem, de tudod mit? Ezek a gyerekek sokkal jobbá tették az életemet, mint azt valaha elképzeltem.

Négy éve ilyenkor azt hittem, vége az életemnek, de most már látom, hogy az nem a vég, hanem valami újnak a kezdete volt. Négy évvel ezelőtt volt az első napom, amikor megtanultam, milyen igazán anyának lenni. Nem fogok hazudni, még mindig fáj, hogy így elhagytál, de nem törtél meg vele, csak jobbá váltunk tőle. Üdvözöllek a negyedik évfordulónkon, csodálatos, milyen messzire jutottunk nélküled.

Tisztelettel:

A feleséged, akit hátrahagytál, és az anya, akivé váltam”

Olvass még többet a gyerekekről és a válásról:

Exit mobile version