“A fiam születése után a férjemmel úgy gondoltuk, könnyen esek majd megint teherbe, de a másodlagos terméketlenség befészkelte magát hozzánk, mint egy váratlan vendég, aki csak nem akar távozni. Több mesterséges megtermékenyítés, egy vetélés, rengeteg hormon és további 28 hónap után végül megszültem az ikerlányainkat.
fotó: Cara Paiuk/Facebook
41 éves voltam ekkor, és el akartam köttetni magam a császár után, de abban az egyházi kórházban teljesen más elképzelések uralkodtak a védekezésről.
Később abban reménykedtem, hogy a szoptatás egy ideig mentesít az ovulációtól, de ez nem sokáig tartott, mert elég hamar visszaállt a ciklusom, nem több, mint négy hónap múlva, annak ellenére, hogy gyakorlatilag huszonnégy órában szoptattam. Az absztinencia viszont teljesen biztonságos. Az ikrek teljesen lefoglaltak, és minden alkalommal, amikor véletlenül egyedül találtuk magunkat a férjemmel, egyetlen dologra tudtunk csak gondolni: az alvásra. A házastársi együttlét önellentmondásnak tűnt számunkra.
Végül persze felszállt az álmatlan éjszakák és a babadolgokba való belefulladás köde. Végre aludhattunk egy kicsit, az ikreket elválasztottam a mellbimbómtól, és a saját vágyaim lassan ismét megjelenhettek a színen. Fogyni is kezdtem, és szép lassan elajándékoztam a kismama-ruhatáramat. Ahogy elmúltak a babás évek, izgatottan tekintettem az eljövendő évek és kihívások elé. A következő őszről álmodoztam, amikor a lányok már öt napot töltenek oviban egy héten. Annyi mindent csinálhatok majd három és fél órával egyedül, ráadásul naponta! Egy kicsit megszabadulni a gyerekeimtől nagyon felszabadító érzés volt már előre is.
És láss csodát, a libidóm is túlélte a hibernálást, és új életre kelt.
Semmi sem lehetett jobban meglepődve, mint az óvszereink, amelyek már régen feladták a reményt és lejárt a szavatosságuk is. Újra kellett gondolnunk a védekezést. Állandó megoldást akartunk. Hosszú beszélgetés után a férjem önként ajánlotta fel a vazektómiát. Én aggódtam, nem tudtam, hogy részéről ez tényleg rendben van-e. Idő előtti halálom esetére azt akartam, hogy ne essen el az új lehetőségektől: lehessen szerelmes, nősülhessen, vállalhasson több gyereket. De ő biztosított, hogy még ha idő előtt lejárnék, akárcsak az óvszereink, akkor is úgy érzi, hogy a családja teljes, az élete egész.
Aztán vártam. Néha megkérdeztem, hogy kapott-e már időpontot az orvostól, de a válasz mindig az volt: hamarosan. Úgy gondoltam, ezt neki kell intéznie, úgyhogy semmit sem szóltam. Egy nap novemberben azt mondta, hogy megvan az időpontja, majd hamarosan kitűzték a műtét dátumát is három héttel későbbre. Nagyon megdicsértem magam, hogy mennyire menő feleség vagyok, aki nem nyaggatja a férjét, és megadja neki azt az időt és teret, amelyre szüksége van, hogy döntést hozhasson.
Néhány nappal később arra riadtam fel az éjszaka közepén, hogy ég a gyomrom. Elég furának találtam. Legutóbb, amikor ezt éreztem… nem, valószínűleg ettem valamit, amit nem kellett volna. Következő éjjel ugyanígy keltem. Ránéztem a termékenységi appomra, ahol beírtam a ciklusom első napját, de nem figyeltem sem az ovulációt, sem a testhőmérsékletet. Talán, lehetséges, elképzelhető? Felkeltem, feltúrtam a szekrényemet a régről megmaradt terhességi tesztekért. Hogy miért nem dobtam ki őket, nem tudom.
Csak egy olyan szem, aki ismeri a termékenységi nehézségeket, csak az láthatta azt, amit én.
Egy árnyék, ami csak akkor látszik, ha bizonyos szögben tartom, megfelelő közelségben, kirajzolódik a telefon fényénél. További három teszt és két nap kellett ahhoz, hogy a férjem is lássa, amit én. Azt gondoltam, valami hormonális zavar, és a csík teljesen el fog halványulni néhány napon belül. Az ötödik napon, amikor a csík már teljesen világos volt, kétségbeesetten hívtam a nőgyógyászomat, és vérvételre mentem.
Igen, 43 éves vagyok és hathetes terhes. Annak ellenére, hogy házas vagyok és az anyasághoz igencsak érett, úgy érzem, hogy akár egy tinédzser terhesekről szóló valóságshow résztvevője is lehetnék. Fáradt vagyok, hányingerem van, és idegesít, hogy egy hét alatt négy és fél kilót híztam. Mindemellett elég nehéz izgatottan várnom egy babát, aki talán nem is életképes. 40 százalék a vetélés esélye, és magas az egészségügyi kockázat számomra és a baba számára is.
fotó: Twitter
Mégis, nem tudok szomorkodni a nem tervezett terhességemen és az életem váratlan fordulatán. Ez a baba minden valószínűség ellenére fogant, így az egész valamiféle isteni beavatkozásnak tűnik. Mégis, alkalmazkodni ehhez az új realitáshoz nem valami egyszerű. Ahogy a férjem mondta, úgy éreztük, hogy a családunk teljes. De ha ennek a kicsinek jönnie kell, akkor azt is tudom, hogy a szívem minden gyerekkel nagyobbra nő, és mindig van hely egy újat is szeretni.”
Olvass többet a terhességről:
- 15 mondat, amit ne mondj egy terhes nőnek
- Ötféle reakció, amit a terhességed hírére kapsz a barátnőktől
- “A terhességem váratlanul jött, de a gyerekemet nagyon is várom”