Utólag úgy gondolom, lehetséges, hogy az anyaság elfedi az ember női érzékelését vagy látását, eltömíti az érzékeit, vagy csak eltereli a figyelmét, vagy éppen a házasság teszi ugyanezt, nem tudom igazán megmondani, meg nem is akarom.
Pedig én igazán egész jól elvagyok az életemben a gyerekeimmel meg a férjemmel, nincs okom panaszra, mégis jó, hogy megláttalak.
Százezer éve nem éltem meg ilyet, és abban a pillanatban egyszerűen nem is tudtam mit kezdeni magammal, fogalmam sem volt, hogyan reagáljak, és persze sehogyan sem reagáltam, semmit sem csináltam, egy éretlen kamasz normálisabban viselkedik nálam, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy megtörtént!
Edzésről jöttem haza az utcán, és mivel a konditerem és a lakásunk alig tíz percre van egymástól, még csak le sem zuhanyoztam. A spinning és a kondi után nyilván izzadtam, a hajam a fejemre tapadt, az edzőcuccom gyűrött volt, bár endorfinban nem lehetett hiány – iszonyúan örültem, hogy ma is végig bírtam csinálni a napi tervet, ami hétről hétre nehezemre esik még akkor is, ha érzékelem és látom a hatását.
Szerintem csak meredtem magam elé séta közben, nem is igazán figyeltem a világra, ami körülvett engem, és csak fél szemmel pillantottalak meg, feltűnt, hogy mintha valaki ácsorogna meg olyan furán viselkedne a járda szélén, és esküszöm, azt hittem, bajban vagy, így levettem az egyik, majd a másik fülhallgatómat, és odamentem hozzád, hogy megkérdezzem, ne segítsek-e valamiben.
Te pedig csak mosolyogtál, és egy idő után rájöttem, hogy semmi baj, csak zavarban vagy, motyogtál valami olyasmit, hogy “nem, dehogy, csak néztelek, ne haragudj”.
Én meg nem haragudtam, mert egyáltalán nem értettem, miről szólt ez a mondat, csak vállat vonva továbbmentem, és már az utca felénél tartottam, amikor rájöttem, hogy de hát, de hát valószínűleg tetszettem neked. Utólag raktam össze, hogy a szemed meg a mosolyod azért volt olyan csodálkozó és mély, mert talán, esetleg nőként vettél számításba. Teljesen valószerűtlen és érthetetlen: pont abban a ruhában?
És amikor ez leesett, hogy én tetszettem, látványosan tetszettem egy férfinek, akkor hirtelen szökdécselni kezdtem, indiánszökdécselés, mint az óvodában, vagy idióta ugrabugrálás, ahogy a kamaszok szokták, aztán végtelenül sajnáltam, hogy nem úgy néztem vissza, legalábbis nem úgy, mint aki veszi az adást, és nagyjából tíz perc múlva meg ráébredtem, hogy ilyen élményem talán laza tíz éve nem volt (vagy volt, csak nem tűnt fel?), aztán egyszerre lettem szomorú és vidám.
Talán az egész rajtam múlt az évek során, vagy mégsem?
Kicsit elkeseredtem, de aztán úgy éreztem, hogy végtelenül és eszméletlenül hálás vagyok, hogy ezt megint átéltem, és végül is mindegy. Mindegy, hogy miért nem éreztem ilyet már régóta, meg hogy mikor lesz ilyen újra, megvolt a ráébredés, hogy ez lehetséges, minden számításom és megszokásom ellenére lehetséges, megvolt a pillanat, és emlékszem, igen, emlékszem a barna szemre meg a félénk mosolyra, mintha felébredtem volna az anya-álmomból egyetlen perc alatt.
Köszönöm, te ismeretlen, te kedves valaki, akit nyilván soha nem fogok látni, de most ezt a hetet kétségtelenül feldobtad. (És akkor most nem játszom el azt, amit a régi apróhirdetésekben, hogy elmondom az utcát meg a helyet, ahol láttalak, meg hogy hogy néztél ki – jó, az a bermuda kicsit erős volt, de tulajdonképpen simán megbocsátom –, mert nem kell jelentkezned, nem akarok újra találkozni, de köszönöm, hogy ott voltál. Jókor, jó helyen, jól.)
Ismeretlenül puszil a távolból: a tegnapi izzadt nő az utcán.
Olvass többet a nőiségről:
- Így nézett ki a világ legerősebb nőinek teste 100 éve
- A nőiség szimbólumai
- Bizarr fotósorozat: ilyen szörnyű a nőiesség