Nik Tebbe gyásztanácsadó, spirituális mentor, blogger, író. 2015-ben lett özvegy, amikor a férje – akivel 9 évet élt együtt – öngyilkos lett. A saját történetét meséli el.
“Igen, csak egy anya vagyok. Egy lány, akit otthagyott a hátsó udvaron a férfi, aki megígérte, hogy sosem fog elmenni. És a lánynak ott kellett állnia, tengernyi könnyet visszatartva, kitörő viharokat, sikolyt, amelyek ki akartak robbanni belőle.
Vissza kellett mennie a házba, amelyik a képzeletében tűzben égett, mégis vissza kellett menni, mert két gyerek ült odabent. Két pici gyerek, akiket soha nem fog elhagyni, akiket sosem fog magára hagyni. Pedig aznap semmi mást nem akart, csak futni. Rohanni. Soha vissza nem fordulni. De vissza kellett mennie abba a házba, és felvenni azokat, akiket a legjobban szeretett. Ha elfutott volna, magával vitte volna őket. De soha nem futott, és most is ott élnek, éppen ott lélegeznek és laknak.
És még mindig azon töröm a fejem, hogy hogyan. Hogyan tudott elmenni, maga mellett látva az ő kis cipőiket, a játékaikat, a müzlis tányérjukat a konyhaasztalon?
Hogyan tudott innen elmenni és nem visszanézni? Ez egy olyan fájdalom, amit mindig érezni fogok. Annyi minden van ebben, rengeteg apróság és mélység, amit csak az tud megérteni, akinek történt már hasonló a családjában.
Hétvégenként, amikor a férjem nem dolgozott, lekiáltott az alagsorba, ahol teregettem: “Hamarosan jövök!” Tudtam, hogy meglátogatja a szüleit, vagy autóalkatrészt vesz, vagy egy haverjával beszél. De mindig hazajött. És tudta, hogy vigyázni fogok a gyerekekre. Azt hiszem, ez a legutolsó alkalommal sem volt másként.
Persze, kivéve, hogy ez alkalommal már nem jött haza egyáltalán.
Szóval már nem vagyok feleség. Csak én vagyok, és rájöttem, hogy elég vagyok. Talán a mese sosem rólam szólt. Vagy kint valahol még mindig vár rám – nem számít, mert már nem akarok aszerint élni. Azokért a pici emberekért élek, akiket a világra hoztam. Ezekért a kicsikért, akik “csak anyává” tettek. A legjobb dologgá, ami valaha voltam. Valószínűleg ők az oka és értelme annak, hogy a földön vagyok, ők a sorsom. Az én kis fényecskéim. És én? Én csak a napjuk vagyok.
A következő alkalommal, amikor egyedülálló szülőt látsz, és azt kérdezed, hol voltak, hát előre megmondhatom: A családjukkal. A gyerekeikkel. Nekik nincs péntek esti randijuk, miközben a gyerekek a nagyihoz mennek. Nem mennek futni vagy vásárolni, esetleg koktélozni más anyukákkal, és nem hagyják otthon a gyereket a partnerükkel. Az egész életük a gyerekeik körül forog.
Éjszakánként pedig néha sírnak. Sírnak, mert néha megérkezik az aggódás, az elhagyatottság érzése, az értéktelenségé. Néha szeretnének valaki mindene lenni.
Néha, amikor fekszem az ágyban, emlékezem. Mindkét oldalamon egy-egy gyönyörű gyerek fekszik, egy macska a fejem felett, két kutya horkol a lábamnál. Szeretve vagyok. Értékes vagyok. Én vagyok a nap, aki körül ezek a gyönyörű lények keringenek. Szerencsés vagyok. Minden puszit én kapok. Minden ölelést. Minden “szeretlek”-et. Nem félnek, hogy elhagyom őket, hogy egyszer csak nem jövök haza. Minden lélegzetükkel bíznak bennem.
Annyira sajnálom, hogy a férjem ezt mind föladta. Hogy a gyerekek mindig megkérdőjelezik majd a szeretetét. Mert ezt csinálja egy öngyilkosság. A fejeddel játszik, a szíveddel, mindennel. Egy életre otthagy értetlenül.
Hálás vagyok az életért, amim van. Az egyedülálló szülők a lehető legerősebb emberek. Sosem hittem, hogy én is az leszek, de mégis itt vagyok, jobban szeretnek, mint a napot, és a szívem tele van örömmel.