Most tényleg, hogy tud egy hatéves gyerek rossz lenni? Vagy nem elég jó? Vagy nem elég alkalmas? Hogy lehet egy hatévest felvételiztetni? Persze, játszóházzal, csoportos foglalkozással, amelyikben felmérik a képességeit. Mert abban az uszkve hat darab alternatívabb, integráló, vagy annak mondott szemléletű iskolában így csinálják, jobb helyeken ugye a szülőket is felvételiztetik, esetleg csak a szülőket (ez valahol tényleg jobb eset), és akkor, az alapján megmondják, hogy “a gyermek hogyan illik majd bele a jövő évi osztályközösségbe”.
Érted? Elbeszélgetnek velem, kitöltünk egy papírt, és akkor már tudják, hogyan illik bele a még nem látott gyerekem egy osztályközösségbe.
Aztán van, hogy felvételi címén egy órát játszanak több gyerekkel, és akkor onnan is tudják már. Értem én, hogy valahogy választani kell, de mégiscsak úgy tűnik, hogy ha valaki nem felel meg az átlagnak, vagy nem tartozik a kiválasztott kevésbé átlagosak közé, akkor kalap-kabát, hiába minden.
Ha meg aztán elhangzik az, hogy talán SNI-kódot fog kapni, akkor vagy az jön, hogy á, semmi gond, az rendben van, csak mégsem választják ki, vagy az, hogy “Anyuka, tartsa még egy évet az óvodában, majd fejlődik még az idegrendszere”, meg az a fura érzés, ami elönti az embert a kijelentés után, hogy mintha az SNI az igazából olyanokat jelentene, hogy “idióta”, “fogyatékos”, “leprás”, “csak ide ne hozza azt a koloncot”. Egy gyerekkel kapcsolatban, akit nem ismernek. Nem tudják, miért olyan, és egyáltalán milyen.
Valamiért nem adnak más kódokat, például hogy BOKÉTPA (borzasztóan okos, különleges észjárású, tehetséges, potenciális agykutató), mert mondjuk azt az én gyerekem például megkapná, és akkor már lenne egy SNI meg egy BOKÉTPA, és mennyire jól nézne ki, és esetleg sokan rájönnének, hogy mekkora egy főnyeremény. De nem látják. Nem látják a tehetségét, nem látják, hogy kicsoda, és nekem pont az esik iszonyúan rosszul, hogy mintha nem is őt néznék. Nézik a családunkat, mint egy package-et, hogy az kell-e nekik, tényleg, itt mi számít? Hogy szép-e a ruhám a felnőtt felvételin?
Amikor kis csoportban más szülőkkel mini pszichodrámát és bemutatkozót játszunk, és a megfigyelő mindent feljegyez rólunk? Hogy okosan beszélek-e? Hogy mit írunk a motivációnkról?
Gondolom, nem csak, gondolom, az számított, hogy több esetben nem tudtam eladni a gyereket, mint egy árucikket, mert a végén már úgy éreztem, hogy ő egy árucikk, amit én nem menedzselek elég jól, nem domborítom ki eléggé az előnyeit, mert az is fontosnak tűnt, hogyan prezentálom őt. “Anyuka, miért gondolja, hogy a gyermeke jó lenne a mi iskolánkba? Mondja meg nekünk.” Nem abszurd ez? “Mik az előnyei és hiányosságai az ön hatévesének?”
Őszintén nem tudom, milyen színűt kéne szarnom, milyen körtáncot járnom, hogy felvegyék egy olyan iskolába, ahol értékelik, ahol személyesen tudnak rá figyelni, ahol elismerik az előnyeit, és a nehézségekben fejleszteni tudják. Teljesen belefáradtam az október óta tartó keresésbe, jelentkezésbe, felvételi beszélgetésbe és felvételi játszásba és a folyamatos visszautasításba. Egy jó képességű gyerekkel, aki semmilyen osztályközösséget nem bomlaszt, nem agresszív, nem túlzó, de kevéssé jó a ceruzafogása, és ha bántják, akkor sajnos magában szomorkodik ahelyett, hogy bunyózna.
Nem igazán hiszem, hogy egyedül lennék.
Amikor elkezdtem a keresést, olyan szinten leharcolt és összetört szülőkkel találkoztam a nyílt napokon, hogy azt hittem, ide egyszerűen nem lehet eljutni. A fáradtság, a kétségbeesés, a tehetetlenség az arcukban – úgy tűnt, speciálisan fura emberekkel kerültem egy légtérbe. De nem. Ez basszus a világ vége. Ott állni tizennégy nappal a beiratkozás előtt még mindig bizonytalanul, úgy, hogy minden tőled telhetőt megtettél, egy rohadt érzés.
Miért történik ez a gyerekeinkkel? Miért történik ez velünk?