Egy gyermek elvesztése olyan, amit alig lehet túlélni. Azóta tudom, mióta a hármasikreim közül elvesztettem két gyermekemet négy évvel ezelőtt. Úgy éreztem, mára feldolgoztam a halálukat, ám nem voltam felkészülve arra, ami nemrég történt egy átlagos nyári délutánon a parkban.
Az én négyéves kislányom épp csúszdázott a játszótéren, én pedig a padról figyeltem őt. A mellettem ülő anya kérdezte meg, hogy “Egyetlen gyerek?” A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a testvéreire gondoltam. Elmondjam egy idegennek az igazat, ami kínos pillanatokhoz vezethet, vagy inkább csak bólintsak, hogy igen, ő az egyetlen gyermekem? Valamiért úgy döntöttem, hogy elmagyarázom neki, miért csodagyerek a kislányom. Elmeséltem a nőnek, hogy hármasikrek voltak, de a testvérei két hónappal a szülés után meghaltak.
Az első reakciója ismerős volt, láttam már másokon is azt a sokkot és szimpátiát, amit a történetünk kelt az emberekben. De amit utána mondott, teljesen letaglózott:
“Sajnálom. De legalább itt van a kislányod.”
Lángvörös lett az arcom, és elöntötték a könnyek a szememet. Igen, ez a gyönyörű és erős kislány csodálatos, és ő az életem értelme. De ez nem enyhít azon a fájdalmon, hogy a testvérei nincsenek többé. Ahogy néztem a nő gyerekeit, legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy “Melyikről mondanál le szó nélkül?” Inkább beleharaptam a nyelvembe és hagytam, hogy csorogjanak a könnyeim.
A hozzám hasonló szülőknek azt mondani, hogy “de legalább megmaradt egy gyereked”, olyan, mintha kitépnék a szívüket. Olyan társadalomban élünk, ahol még mindig tabutéma egy gyermek elvesztése, a gyereknek túl kellene élnie a szüleit. Az emberek kényelmetlenül érzik magukat, ha szembesülnek egy gyermek halálával, sajnálnak, megszakad a szívük, csak azt nem veszik észre, hogy a szülő, aki elvesztette a gyermekét, szeretne róla beszélni. Mindent megadnánk azért, hogy halljuk, ahogy mások is emlegetik a gyerekeinket, akik már nincsenek közöttünk, vagy hogy megkérdezzék, milyenek voltak abban a rövid időben, amíg élhettek.
Ahogy nézem a kis túlélőmet, rácsodálkozom az életre. Nem jósoltak neki túl sokat, ha ránézel, meg nem mondanád róla, hogy 17 héttel előbb született, és csupán 40 dekát nyomott. A bőre átlátszó volt, a kis teste eltűnt a csövek között, amik életben tartották. Mindennap hálát adok az égnek, hogy ma velünk lehet a lányom.
Ahogy letöröltem a könnyeimet, átgondoltam a nő megjegyzését. Nem akart rosszat, és biztos, hogy nem akart megbántani. Csak nem tudta, mit mondjon a csend helyett. Úgyhogy ránéztem, mosolyogtam, és könnyes szemmel bólintottam. Igen, legalább itt van nekem a kislányom. Egy gyermekem van itt, a Földön, a húga és az öccse pedig lemosolyog rá a Mennyből.