Kitti: Huszonhárom évesen szültem az első fiamat.
Nem terveztük. Együtt voltunk, akartuk majd a távoli jövőben, azzal nem számoltunk, hogy becsúszik minden külső számítás, védekezés ellenére, de ha már így alakult, nem döntöttünk ellene. Persze ment az egyetem, az első munkák a férjemnek, nem voltunk valami gazdagok, de végül beleálltam, mit tudtam tenni, és meglepődtem, hogy egész jó ez így. Annyira belejöttem, hogy két évre rá megint szültem, akkor már tervezetten, aztán három év múlva ismét kicsit véletlenül. Azért ott leálltunk, három már tényleg elég volt.
A bulikból kimaradtam? Hát, igen, de nem teljesen. Valahogy nem vettem annyira a szívemre, és azért néha el tudtam menni. Ami jobban bántott, hogy a karrierem nem indult be, hogyan is indult volna, és sokáig rettegtem, hogy soha, de soha nem számítok már a szakmámban. Nem is volt könnyű újrakezdeni harmincegy évesen, de lassan-lassan csak elindult. Nem mondom, az eleje brutál volt, állandóan beteg gyerekek, nem lehet mindig szabit kivenni, nincs meg a tapasztalatom, mint a többieknek, folyamatos kisebbrendűség érzés, kételkedés, de nagyjából két évvel később szárnyalni kezdtem.
A többiek épphogy elkezdtek a gyereken gondolkodni, nyilván emiatt kellett megszakítani a karrierjüket, nekem meg semmi ilyen problémám nem volt, és egyre feljebb emelkedtem. Úgy harmincöt-harminchat körül kezdtem érezni, hogy a topon vagyok, hogy minden szuper. Ráadásul a gyerekszülést félig öntudatlanul csináltam, ez persze jó is meg rossz is: nem rettegtem végig, mint a kolléganőim, nem jutott eszembe, hogy baj lehet, amitől persze kiegyensúlyozott voltam, bár nem valami tudatos. De nem paráztam, természetes volt, és sosem kellett azon aggódnom, nem maradok-e le valamiről család tekintetében. Fiatal anyuka voltam, ez jó érzés, de persze, ahogy már mondtam, kezdő munkavállalónak meg idős. Ezt adtam cserébe. Egy ideig bántam, de ma már nem.
Vali: Nagyjából huszonhét éves koromtól kezdtem el gyerekre vágyni.
Harmincöt évesen már majdnem megőrültem, annyira akartam. Addig ledaráltam egy közepes-unalmas kapcsolatot meg egy abuzívat, és persze mindkettő szörnyű volt, szerencse, hogy nem lett belőle gyerek, de ott álltam teljesen kétségbeesve, a napjaimat számlálva, és úgy éreztem, hogy vége, enne vége lesz, és már SOHA nem lesz nekem gyerekem, és annyira kétségbeesve kerestem pasit, hogy mindenki egy randi után lepattant rólam. Egy merő idegfeszültség voltam legalább egy éven keresztül, nem csodálom, hogy semmi nem jött össze. Jártam persze mindenkihez, kineziológushoz, természetgyógyászhoz, ilyen meg olyan terapeutához, de nem nagyon segített.
Egyszer aztán a Balatonon történt velem valami, nehéz megmondani, hogy pontosan mi, csak annyit tudok, hogy egyedül kimentem egy stégre, ott ültem vagy egy fél órát, közben lement a nap, és arra gondoltam, hogy ez talán ennyi, hogy tényleg ennyi, és hogy most ez van. Nem tudom ennél jobban leírni, de akkor beleegyeztem a helyzetbe, hogy egyedül állok. Kellett azért még fél év, hogy megismerkedjek azzal a férfival, akire mindig is vártam, és aztán néhány hónap, amíg összejöttünk, de már megszületett a kislányunk, és csodálatos.
A terhességet nyilván végigaggódtam, de a párom mellettem állt, és mindig megnyugtatott. Neki már vannak gyerekei, és néha jobban kezeli a helyzeteket, mint én. Hát, ez az én szerencsém! Hogy ő ért hozzá, és rá támaszkodhatok. Gondolkodunk egy másodikon is, én nagyon szeretném, és az az érzésem, hogy az anyaság megfiatalít. Tudom, hogy mindenki mást mond, az internet is, de most így tűnik nekem. Semmit sem bánok a régi életemből, bár mondjuk aludni szeretnék még többet, de nagyon-nagyon értékelem azt, amim van.
Katalin: A huszonkettő manapság tényleg kevésnek számít, de én akkor szültem először.
Akartuk. Így terveztük. A jó az volt benne, hogy a testem például simán bírta, szerintem huszonévesen sokkal könnyebb éjszakázni, mint harmincasan. A hasam és minden is azonnal visszarendeződött, és mivel mi ezt választottuk, könnyebben vettük a férjemmel az akadályokat, de az nagyon bántott, hogy a volt osztálytársaim egész mással foglalkoztak, egyetemre jártak, buliztak, táncoltak, és egyáltalán nem értették az én életemet.
A szülés a barátnőimet távolról sem érdekelte, fel sem fogták, mit jelent gyerekre vigyázni, aggódni, terhesnek lenni. Nem tudtam velük többet megosztani az életemet. Persze lettek új barátnőim, de azért az más. Utána két évvel megint szültem, az már nehezebben ment, két kisgyerekkel nagyon elzárva éreztem magam mindentől. De aztán elmúlt, munkába álltam, és vártunk egy jó tizenkét évet, amíg kitaláltuk, hogy nekünk kell egy harmadik is. Könnyen jött, és azt kell mondanom, hogy ez teljesen más. Minden. A várandósság, a szülés és a babázás.
Másképp nézek az életemre, kicsit jobban aggódok, ugyanakkor kevésbé is. Ezerszeres a türelmem a korábbiakhoz képest, és pontosan tudom, melyik az a pillanat, amit nagyon értékelni kell. Mert egy-két év, és felnő. Sajnálom, hogy nem tudtam így lenni a nagyobbakkal. A figyelmem és a jelenlétem szerintem sokkal erősebb. Boldog vagyok, hogy harmincasan is szülhettem.
Edna: Nyolc év sikertelen próbálkozás után született meg a kisbabánk.
Hogy min mentem át, azt most nem részletezném. Őszintén szólva a kapcsolatunk is majdnem szétesett kétszer is ez alatt az időszak alatt. Nem tudom, mások hogyan csinálják, de ez valami elképesztő megpróbáltatás egy párnak. Negyvenegy évesen született meg a kisfiam végül több vetélés és még szörnyűbb dolgok után. A végtelen öröm és a kétségbeesés keveredett bennem az első időben. Annyira meglepett, hogy van valami a vágy teljesülése után, szóval hogy ott van utána a brutál nehéz anyaság mindennel együtt, hogy egy rövid időre leblokkoltam.
Tényleg folyton csak azt néztem előtte, hogy sikerüljön, hogy milyen lesz, amikor majd a kezemben tartom, amikor kiderül, hogy egészséges, hogy tényleg nincs semmi baj vele, hogy milyen lesz az pillanat, nem is gondoltam bele, hogy utána jönnek a kemény hétköznapok. Azt hittem, ezek után az már pillekönnyű lesz. Nem így történt, de az első fél év hormonbombái után kiegyensúlyozódtam végül. A párommal most biztosan vagyunk együtt, ő is sokat segít, és hosszú idő után először kezdem úgy érezni, hogy teljes az életem.