Hol vannak már azok a nyarak, amikor az évzárót követő elképesztő leeresztés, ellazulás és örömujjongás után alig vártuk, hogy indulhassunk táborba, és egy év után is pontosan megismertük a Déli-pályaudvar jellegzetes, cigarettafüsttel kevert vonatszagát, amikor az a mélységes öröm töltött el, hogy igen, igen, most kezdődik, basszus, de jó ez, és már szálltunk is a vonatra, a fülke pállott, szétdohányzott szaga az orrunkban, a mocskos bőrülés a combunk alatt, és kezdődhetett végre az izgalom, a várakozás, a vágy, a vonat ablakán kinézés a legnagyobb sebességnél, amikor vágtázol az ismeretlenbe, az arcodba csap a hideg levegő, egy pillanatra elfog a halálfélelem, és visszarántod a fejed, és rájössz, hogy ez így iszonyúan izgalmas. És a tábor, a tűz, minden olyan felhőtlen, gyors, nyugtató az évközi stresszhez képest, az aggodalomhoz képest, hogy hányast kapunk, és mikor lesz a dolgozat.
Később meg, már fiatal felnőttként, de még nem dolgozóként ez maga a mámor, a mennyország, amikor oda mégy, ahova akarsz, és akkor módosítasz tervet, amikor akarsz.
Vagy már túl régen volt, és azért tűnik ennyire felhőtlennek? Hát lehet, de akkor is úgy rémlik, hogy nyáron könnyebb és gyorsabb szeretni, egyszerűbb váltani, és elképesztő, totálisan meglepő dolgok történnek az emberrel, de nem olyanok, hogy a családot elkapja a hányós vírus a Balatontól, ügyeletre kell menni megrándult, eltört gyermekvégtag miatt, ismeretlen eredetű matchboxok miatt nem tudsz aludni vagy ehhez hasonló, hanem inkább, hogy új helyen csap az arcodba a tengervíz, olyan buliba csöppensz, ahol alig láttál korábban valakit, mégis kedved van maradni, legalább ötven új embert megismersz, rájössz, hogy a Sangria whiskyvel undorító, de hatásos, és a végén egy ismeretlen város ismeretlen utcáit énekled végig felidegesítve az ott lakókat, de semmi esetre sem te magad vagy az ott lakó, aki dühösen leüvöltesz egy magadra kapott szurtos pongyolában, hogy nem gondolsz-e arra te részeg idióta, hogy mások gyerekei például aludni próbálnak, és miattad, érted, miattad nem tudnak.
És a kikapcsolódást még munka mellett is elég jól el lehet tervezni, csak aztán, amikor bepöttyen a gyerek, kezdődhet a végtelen agyalás, a még hosszabb éjszakák, és az a tudat, hogy napközben is én felelek a lurkókért, nincs lepasszolás, teljes idős a felügyelet. Persze, attól függ, hány éves: ha kicsi, akkor nincs kecmec, állandóan ott kell lenni vele vagy velük, szórakoztatni, programot kitalálni, felelgetni, rajzolgatni, gatni, getni folyton-folyvást. Ha nagyobb, lehet tervezgetni a táborokat, hogy egyik héten az erdeibe, másik héten az angolba, utána az úszósba, igazán csak százezer forint bánja, és az még csak egy hónap.
Ahogy egy barátom mondta: ha gyerekeink vannak, akkor már nem nyaralunk, hanem nyaraltatunk.
Persze jó dolog, ha együtt a család, szép élmény együtt elmenni külföldre, belföldre, Balaton-partra, és cukik is a gyerekek, csak egyvalamit valljunk be magunknak: baromi melós. A spontaneitás viszonylag ritka benne, hiszen jó előre el kell tervezni a célpontot, le kell foglalni, tudni kell, hogy lesz-e kiságy, milyen ennivaló beszerezhető, vannak-e gyerekbarát túraútvonalak, gyerekprogramok a közelben, majd pedig meg kell főzni a kaját, figyelni, hogy legyen holnapra, előkészíteni a reggelit, ebédet, vacsorát, és még mellette jó fejnek is lenni. És az a durva, hogy van, akinek sikerül.
Az én anyukám például nyáron volt mindig a legkiegyensúlyozottabb, előre lehetett arra számítani, hogy a júniussal megszűnik az idegesség, kihuny az életünkből néhány hónapra – tanár volt ugye –, így valószínűsíthető, hogy a munkahely jobban megviselte, mint a gyerekeivel való foglalkozás.
Mit mondjak, elég jól csinálta, annyira, amennyire én nem is nagyon bírom, mert be kell vallanom, nagy titokban, sunnyogva, egész halkan, várom már az iskolát és az óvodát, hú, szörnyű anyaként várom már, hogy legyen szabad délelőttöm és délutánom, amikor dolgozom csak úgy, és nem süvít fel senki, hogy “anyaaaa”, és nem kell közben hét feladatot egyszerre megoldanom a lufifújástól a sérülések beragasztásán át a fagylaltkészítésig, nem beszélve a romeltakarításról és a fontosabb összefüggések elmagyarázásáról földrengések és cunami között, sőt nem kell referálnom sem, hogy hány fok van a tenger legmélyén, különös tekintettel arra, hogy nem is tudom. Nem kell folyton segítséget keresni, és be lehet állni a jó kis darálóba. Ettől nagyon borzasztó vagyok? Lehet, hogy igen, csak néha úgy érzem, úgy jobban lehetne egy kicsit, hát, izé… pihenni.