Nem hiszem, hogy egy fenékre ütést el kéne ítélni, néha többet érünk el vele, mint a kérleléssel

nlc | 2017. Október 26.
Tényleg nem ismerek olyan szülőt, aki soha, de soha nem ütött rá a gyereke kezére vagy a fenekére. Ilyenkor dühből vagy félelemből ütünk, esetleg idegességből, és nem esik jól. Te mit gondolsz erről?

Álságosnak érzem, amikor valaki döbbenten kapkodja a fejét, és azt mondja, hogy sose lenne képes a  gyerekéhez egyetlen ujjal sem hozzáérni. Természetesen a fájdalmas, igazi verés elítélendő, és az apróbb pofonok sem dicséretes tettek, azonban ez az, ami mindenhol előfordul. Vagy majdnem minden családban. Egy ismerősünket rendszeresen ütötte-verte az apja szíjjal, komoly sérüléseket okozva, testit és lelkit egyaránt. Ez nemhogy elítélendő, de erőszak, ami büntetést érdemel. A kislány ma felnőtt, és szereti az apját, bár sosem felejtette el neki az ütéseket. Nagyon szomorú, de lelkiismeretfurdalás nélkül megveri a saját gyerekeit is. Nem szíjjal, de alaposan. És ez baj, nagy baj. A lelkiismeretfurdalás egyébként kulcsfontosságú: a normális értékrenddel élő szülőt mindig bántja a legkisebb testi fenyítés is, és bár elkövet néha apróbb hibákat, általában jobban fáj neki, mint a gyereknek, és hamar leszokik róla –  ezen mindig egy kézre ütést vagy egy seggre verést értünk, nem többet, ez fontos! A NLCafé szerkesztőségének tagjai is elmondják, mit gondolnak erről.

„Gyerekkoromban én többször kaptam pofont, főleg az anyukámtól, ha szemtelen voltam, vagy nem csináltam meg valamit. Nem nagy és fájdalmas ütések voltak, inkább nyomatékosító jellegűek, leginkább kamaszkoromban. Egyszer az apámtól is kaptam egy hatalmas pofont, azt sosem fogom elfelejteni, mert napokig magamon viseltem a tenyere nyomát, mentségére legyen mondva, nem akart nagyot ütni, és borzasztóan bánta is, bocsánatot kért utána. A saját gyerekeim kezére rávertem néha, leginkább akkor, ha valami veszélyeset csináltak, és hiába kértem, hogy ne. Egyszer a fiam a kismotorjával leszaladt az úttestre, akkor nagyon megijedtem és jól elseggeltem, de közben potyogtak a könnyeim, és arra gondoltam, hogy soha többé nem fog ilyet csinálni. Nem is tette. Pofont talán sosem adtam nekik, néha kiszalad a számon, hogy szájon váglak, de ők is, én is tudom, hogy nem teszem meg, mert semmit sem érek el vele, egy értelmes, nagy gyerek ért a szóból. Vagy ha nem, akkor úgyis mindegy. Ha valaki bántalmazza a gyerekét, értem ezen azt, hogy szándékosan, igazi fájdalmat okozva megveri, azt elítélem, de nem hiszem, hogy egy kézre csapást vagy egy fenékre ütést el kellene ítélni, ugyanis néha többet és gyorsabban érünk el vele, mint a kérleléssel.”

„Bár még nincs gyerekem, az öcséim picik még. (4 és fél, 3 és fél, 11 hónap) A nagyobbaknak már rávertem a kezére vagy a szájára, ha olyat mondtak – ezt apa és a felesége mondta, hogy ha úgy gondolom, tegyem, nevelési célzattal, és csak ha sokadszorra sem értik meg, amit mondok nekik. Amikor kicsi voltam, én is kaptam, ha tiszteletlenül beszéltem, vagy a fenekemre, ha valami irtó rosszaságot tettem, de ez inkább 6-7 éves korom után, előtte nem nagyon kaptam – persze ezek sem nagy pofonok, csak hogy kicsit helyrekottyanjon az agyam, és nem először ütöttek, az csak a többszöri figyelmeztetés után jött. Ja, és csakis a fenekemre, a kezemre és néha a számra, sosem vágtak fejbe, vagy pofoztak fel, és ami még fontosabb, hogy sosem történt társaságban, mások előtt!”

„Számomra alapelv: soha, soha, de soha nem ütünk meg gyereket. Semmi másról nem szól, mint a saját eszköztelenségünkről. És igen, sajnos ütöttem már meg a gyerekemet dühömben, idegességemben. De nem tudnám direkt a fájdalomokozás céljával megütni. Ráütöttem a kezére, szorítottam már meg erősebben a karját, és taszítottam már arrébb egy fokkal erősebben, mint szerettem volna. Rossz érzés. Az is nagyon rossz érzés, amikor ő megüt engem, mindig mondom is neki. Lehet, hogy azért olyan rossz, mert soha nem ütött meg senki, nem is viselném el. Szerintem csak mentegetőzés azt mondani, hogy így biztosan megtanulja, így biztosan megjegyzi, és ezzel teszel jót neki hosszútávon. Egyrészt jegyezze meg máshogy, másrészt ez nem „a cél szentesíti az eszközt” esete, mert a bántást, a durvaságot semmilyen jó cél nem igazolja. Akkor kábé meg is égethetném a kezét, mert azt tuti nem felejti el. Szerintem ez tök hülyeség, senki ne mentse fel magát. Előfordul ilyen, de ne mondjuk, hogy jó módszer. Vagy ha annyira jó, akkor a felnőtteket is üssük meg bátran, ha nem úgy viselkednek, ahogy nekünk tetszik. Azt ugyebár nem tesszük?!”

„Anyukám elég türelmes ember, bár én sem voltam igazán rossz gyerek. Gyerekkoromban mindig a mamámnál voltam délután, amíg anyu dolgozott. Egyik délután, amikor hazaértem az oviból, nagyon unalmas volt a mamánál játszani, így fogtam magam, és visszaszöktem az óvodába (csak pár száz méterre volt a mamától az ovi), és bemásztam a kerítésnél lévő lyukon, és vígan játszottam az üres, már bezárt oviban. Nagyjából 5-6 éves lehettem ekkoriban. Anyám persze hazaért, addigra már nagyanyám is fejvesztve keresett, és mivel a nénik az utcán látták, hogy merre mentem megtaláltak viszonylag gyorsan. Na, akkor kaptam a fejemre anyutól, és végigbőgtem az utat, de többet sosem szöktem el. Egyszer kicsit idősebb lehettem, és nem akartam kitakarítani a szobámat, erre anyám bevágta a porszívót a szobába, én meg feleseltem, hogy nem takarítok, ő pedig hozzám vágta erőből a papucsát a fejemhez. Aztán persze kitakarítottam nagy dacosan, de más fenyítés sosem ért.”

„Kétszer ütöttem meg a lányomat, nem vagyok büszke rá. A kezére és a fenekére csaptam. Alapvetően semmi értelme nem volt, csak megijedt tőlem. Úgyhogy még azelőtt szoktam le a gyerekverésről, hogy igazából elkezdtem volna. Én kétszer kaptam pofont, egyszer 4 évesen, egyszer 13 évesen, de ezeknél sokkal jobban emlékszem arra, amikor az anyám a lelki terror legkifinomultabb eszközeivel kínzott.”

„Számomra a gyerekverés tabu, kislányként milliószor végighallgattam, gyakran láttam is, ahogy a szomszéd rendszeresen üti-veri a gyerekeit, és borzasztóan megviselt. Gyakran használta az övét, a fakanalat, de legtöbbször puszta kézzel sújtott le a barom. Bár édesapámmal rendre egymásnak feszültek emiatt, a veréseknek soha nem lett vége. Fel nem foghatom, hogy egy óriás felnőtt hogyan képes kezet emelni egy parányi törpére, aki nemhogy gyengébb és kisebb nála, de kiszolgáltatott, és benyalja, hogy a tekintélyszemélynek ehhez joga van. Emlékszem, beavatkozni soha nem mertem, de mindig azért imádkoztam a Jóistenhez, hogy István bácsi törje ki végre a nyakát. (Zárójelben jegyzem meg, kitörte. Khm!)”

Exit mobile version