Nézed a Facebookot, látod az ismerőseid gyerekeit, kutyáit, nyaralásait. Aztán szembejön egy kép, amin egy gyerek épp a bilin ül. Az anya büszkén kiírja, hogy „az első alkalommal kakiltunk a bilibe!” A kommentekben pedig olvasod, ahogy az ismerősök együtt ünneplik ezt a pillanatot, aminek nem biztos, hogy a részesei akartak volna lenni. Túlzásnak tűnik? Pedig ilyen és ezernyi hasonló helyzet ott van az üzenőfalon mindenkinél. Csilla is túl sok információt osztott meg magáról és a gyerekéről a Facebookon, amíg egyszer egy barátnője jó szándékkal szólt neki, hogy ezt már nem annyira kellene a világ orrára kötni.
Amikor szólt a barátnőm, hogy szerinte nem jó ötlet a pucér gyerekemet kitenni Facebookra, amint pancsol a kádban, először megsértődtem.
De ismerem, tudom, hogy nem azért mondta, mert bántani akart, ezért végül elgondolkodtam azon, amit mondott. Tény, hogy régebben a családok sokkal zártabb közösségek voltak, az internet előtt nem ment oda anyám egy félig idegen volt osztálytársához, hogy elújságolja neki az utcán, hogy már nem kakilok folyékonyat vagy hogy megtanultam egyedül enni. Mi mégis ezt tesszük, az életünk legapróbb kis eseményeit is feltesszük, olyanokat is, amikhez senkinek semmi köze a szűk bizalmi körön kívül. Azt hiszem, kicsúszott a kezünkből ez a megosztás dolog, már túlzásba esünk, a fejünkben nem az van, hogy ezek az emberek kvázi idegenek, akikkel ismerősök vagyunk a közösségi oldalakon, hanem a lájkok miatt közel érezzük magunkat hozzájuk. Közben meg, ha szembejönnek az utcán, lehet, hogy nem is köszönünk egymásnak vagy nincs is meg a telefonszámuk.
Abba is belegondoltam, hogy mit szólna ehhez a fiam, ha tudná, hogy idegenek elé kitettem a meztelen fotóját kétéves korában. Oké, nem látszik, meg habos vízben ül, de akkor is, egy ilyen intim pillanatot, mint a fürdés, felraktam a netre olyan emberek elé, akikhez nagyrészt alig van közöm. A fiam meg még annyira sem ismeri őket, mint én. Mindezt csak azért, hogy kielégüljön a lájkvadász énem, hogy ebből szerezzek némi pozitív megerősítést. Elég szörnyű volt ezzel így szembesülni, mellbevágott a gondolat, hogy elárulom a gyerekemet, kiszolgáltatom idegeneknek a saját önzőségem miatt. Azóta letöröltem minden fotót a Facebookról és Instagramról, ami egy kicsit is kompromittáló lehet neki, és nem osztottam meg újabb képeket róla.”
A gyerekek pedig tudják, hogy épp miért készül róluk fotó, már a kis ötévesek is rákérdeznek, amikor anya képet csinál, hogy most ezt kiteszi-e az Instagramra. Nem mintha tudnák, mi az az Instagram, de azzal tisztában vannak, hogy jól kell kinézniük, olyan mosolyt, beállást kíván tőlük az anyukájuk, ami kompatibilis a lájkokkal. Eszter úgy érezte, hogy a túlzásba vitt instagramozással elvett a gyerekeitől sok szép pillanatot.
Egyre többször fordult elő, hogy rászóltam a gyerekekre, hogy maradjanak úgy, miközben hancúroztak, mert nem akartam, hogy elmosódott legyen a fotó, amit ki akartam tenni Instára.
„Mivel végtelenül egyszerű a telefonnal fotózni, ezért szinte minden pillanatot, amikor kicsit viccesnek vagy különlegesnek láttam őket, le akartam fotózni. Ezzel pedig megakasztottam őket a játékban, sőt sokszor ezek miatt a képek miatt nem is voltam teljesen jelen, amikor pedig épp közös élményeket gyűjthettünk volna. Nem úgy álltam ott mellettük, hogy az járt volna a fejemben, hogy mennyire cuki gyerekeim vannak, akikkel jó együtt lenni, hanem inkább az zakatolt bennem, hogy milyen remek kép lesz ez, milyen sok szívecskét kapok majd érte Instagramon. Ahelyett, hogy velük lettem volna igazán, azt fogalmaztam magamban, hogy mit írjak a fotókhoz, milyen hashtageket használjak hozzá, melyik filtert válasszam. Az agyamra ment teljesen. Én meg szerintem a gyerekeim agyára mentem teljesen.
A férjem ébresztett rá, hogy már nem egészséges, amit csinálok, amikor a nagyobbik fiam születésnapján ötször meggyújtottam a gyertyát, mert nem sikerült elkapnom a tökéletes pillanatot, ahogy elfújja. Csendesen csak annyit mondott, hogy szerinte itt az ideje, hogy letegyem a telefont és örüljek együtt a szülinapossal. Hirtelen kívülről láttam magam, hogy mégis mit művelek, a gyerek nem ért semmit, enné már a tortát, nyitná ki az ajándékokat, én meg egy Instagram-fotó miatt elrontom az örömét. Lesújtó volt ráébredni, hogy ami ártatlan emlékgyűjtésnek indult, mivé fajult nálam. Nem töröltem magam az Instagramról, továbbra is használom, de már sokkal kevesebb fotót posztolok, és már egyre jobban megy, hogy csak együtt legyek a gyerekeimmel, fotózás nélkül.”
A hangsúly mindkét anyukánál azon van, hogy túlzásba vitték a közösségi oldalak használatát és a fotók megosztását.
Nem arra buzdítanak, hogy töröljük magunkat mindenhonnan és költözzünk be egy barlangba net nélkül, hanem inkább csak fel akarják hívni a figyelmet, hogy milyen negítav hatással lehet az anyaságunkra, ha nagyon beleveszünk ezekbe az oldalakba.A telefon nyomkodásával, az állandó fotózással elveszthetünk olyan értékes pillanatokat a gyerekeink életéből, amit később lehet, hogy meg fogunk bánni.
Mielőtt posztolnánk, gondoljunk bele, milyen érzés lenne a gyereknek, ha viszontlátná magáról azt a képet nagyobb korában, ha megtudná, hogy megosztottuk élete intim pillanatait vadidegenekkel. És legfőképp: próbáljunk minél inkább jelen lenni a gyerekek életében ahelyett, hogy folyton meg akarjuk osztani másokkal az élményeinket, mert borzasztó hamar felnőnek, aztán ott maradunk egy halom fotóval, amiket már nem tudunk megölelgetni.