Régen sokat rágódtam rajta, hogy akarok-e egyáltalán gyereket, aggódtam, hogy nem lennék túl jó anya. Soha nem voltam túl jóban a gyerekekkel, nem igazán élveztem a velük töltött időt. Vannak olyan nők, akik arra születtek, hogy anyák legyenek, már gyerekkorukban is szeretettel gondoskodtak a játékbabáikról, segítettek a kistestvérük körül az anyukájuknak, és mikor elég idősek lettek, bébiszitterkedéssel kerestek maguknak zsebpénzt. Én sosem voltam ilyen. Sokkal inkább szerettem az állatokat, róluk fantasztikusan gondoskodtam, akár éjszaka is felkeltem hozzájuk, ha épp betegek voltak.
Katy Anderson az első gyermekével
De ha gyerekek közelében voltam, furcsán és kényelmetlenül éreztem magam. Lehet, hogy azért, mert természetemnél fogva visszahúzódó és csendes vagyok, a gyerekek meg mind hangosak és ugrándoznak.
Amikor találkoztam a férjemmel, az első, ami szemet szúrt nekem, hogy mennyire odavan a gyerekekért. Teljesen természetesen jött belőle, hogy hülyéskedjen velük, vicces arcokkal szórakoztassa a hisztis totyogókat a bevásárlóközpontban, mókázzon az unokaöccsével úgy, hogy a gyerekek dőljenek a nevetéstől. Imádtam és egy kicsit irigyeltem is tőle ezt a képességét.
Az esküvőnk napján az egyik vendég meg is jegyezte, hogy reméli, sok gyereket fogok szülni a férjemnek, mert látszik rajta, mennyire szereti őket. Én meg ott álltam nagy bűntudattal, hogy még egy gyerekben sem vagyok biztos, nem hogy sokban. Aztán három év házasság után elkezdtem észrevenni a babákat. Mindenhol babákat láttam, és azt vettem észre magamon, hogy minden vágyam az, hogy saját gyerekem legyen. Nem múlt el a félelmem, hogy nem leszek jó anya, de mélyen belül azt éreztem, hogy tudnék feltétel nélkül szeretni egy gyermeket.
Katy Anderson a három fiával
Nem volt könnyű sem a teherbe esés, sem a terhesség, de minden nehézség ellenére megérte, hogy anya lettem. Teljesen más érzés volt a saját gyermekemet a karjaimban tartani, természetes volt, nem pedig furcsa, mint mások babáival. Ringattam, szoptattam, büfiztettem… és minden percét élveztem.
Most már három fiam van, és nagyon szeretek velük lenni. Megnevettetnek, önmagammal szembesítenek, és lángra lobbantják a szívemet. Az, hogy az anyukájuk lettem, segített abban is, hogy mások gyerekeit megszeressem. A gyerekeim szerint tökéletes anya vagyok, és bár ez persze nem igaz, azt tudom, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kihozzam magamból a legjobbat.