Tegyük hozzá, hogy régen, amikor mi születtünk, még ultrahang is elvétve létezett, vagy kevéssé, így eleve nem volt elképzelhető, hogy anyánk apánkkal kézen fogva bemegy a rendelőbe, és a kis képernyőn megnéznek minket, közben pedig elérzékenyülnek. Persze a manuális vizsgálatra bemehettek volna (ha lett volna ilyen kategória, hogy az apát beengedik, de nem volt), de ugye az tényleg olyan helyzet azért, amit nem mindenki oszt meg szívesen még a férjével sem. És hát egyébként sem kultiválták annyira, hogy ezt a párok közösen csinálják, ennek ellenére nyilván sokan komolyan támogatták egymást a gyerekvárás idején, csak valószínűleg úgy en bloc kevesebbet beszélgettek a pocakban élő magzattal, kevesebb közös foglalkozásra jártak, ami a szülésfelkészítésről szólt, és nem gondolták, hogy 9 hónapig hangolódni kell, és hát a szülőszobára nem mentek együtt, azt úgy nem lehetett.
Ma ez köztudottan másképp van, ennek ellenére nem mindenki él a lehetőséggel, hogy behívja a férjét, és úgy gondoljuk, itt különösen rendjén van, hogy mindenki úgy szüljön, ahogy igazából szeretne.
Rita például úgy döntött, nem akarja a férjét ott látni az ágya mellett.
„Sokáig hezitáltam, mert ugye olvastam a cikkeket, sok szólt az apás szülésről, és tudtam, hogy ez manapság elfogadott, így gondoltam, hátha megjön hozzá a kedvem, de részben azt éreztem, hogy a férjem is csak miattam csinálná, valójában retteg az egésztől, és én is csak az elvárások miatt engedném be, de akkor meg minek?
Egy ultrahangra eljött velem, az tetszett is neki, minden felvételt megnézett, minden kívánságomat teljesítette, de szerintem vér- és kórházundora van, így végül a szobán kívül várta meg azt a potom tíz órát, amíg vajúdtam és kitoltam. Lehet, hogy ezen mindenki meg fog lepődni, de nekem így volt jó.
Ő azt állítja, hogy halálra vált minden alkalommal, amikor sikoltottam, és a barátaival chatelt, akik tartották benne a lelket, hát még jó, hogy nem ott mellettem rettegett. Gondolom, éjjel kettő-három körül a barátai is lefeküdtek aludni. A köldökzsinórt végül elvágta, de majdnem elájult. Megmondom őszintén: csodálatos apa lett belőle.”
A saját kereteink és félelmeink belátása sokat jelenthet, és jobban megéri aszerint cselekedni, amit tényleg akarunk, mint megpróbálni megfelelni bármilyen elvárásnak. Igazából az a nehéz, ha a két fél különböző módon képzeli el a várandósságot és a szülést.
„Mindig is azt szerettem volna, ha Robi végig mellettem van, fogja a kezem, biztat, és együtt vesszük fel először a babánkat. A terhesség alatt mellettem is állt, eljött a vizsgálatokra, de egyszer elmondta, attól fél, hogy nem tudna többet vágyni rám, ha végig kellene néznie a szülést.
Ettől nagyon elszomorodtam, mert nem hittem, hogy így lehetne, meg mondtam, hogy nem is kellene odanéznie, de annyira tiltakozott, hogy nem tudtam jobban erőltetni. A szülésznő nagyon kedves volt velem, fogta a kezem, masszírozott meg segített, egy ponton már nem is tudtam Robira gondolni, de utólag sokszor éreztem úgy, hogy magamra hagyott ott, abban a nehéz helyzetben.
Később pedig mindenben segített, de hosszú idő volt, amíg ezt megbocsátottam neki” – meséli Edit, aki már a második gyerekét várja, de sajnos még mindig nem tudta rábeszélni Robit, hogy ez alkalommal vele legyen a szülőszobán.
Nem könnyű ilyenkor jól dönteni, hiszen mindkét fél nehéz helyzetben van, bár igazából hajlunk arra, hogy valamivel mégiscsak fontosabbak az anya igényei.
Hiszen ő hozza világra éppen a gyereket, és igaz, hogy az apának is rettentő nehéz lehet gyakorlatilag „tétlenül” végignézni a másik küzdelmét, de ebben a kiélezett szituációban talán mégis az anya igényeit kellene előbbre venni. Vagyis ahogy olyan helyzet is van, hogy meg kell ölelni a másikat, még ha nincs is akkora kedvünk, a szülésben is vele lehet lenni akkor is, ha nincs olyan nagy kívánságunk mindent végignézni. Tény, hogy egyes anyukák eleve egyedül akarnak megküzdeni minden veszéllyel.
„Nem értem, miért nyomatják sokan ezt az apás szülés dolgot, szerintem a szülés a nő dolga, és semmi keresnivalója ott egy férfinek. Ez az én feladatom, én vállalom, és meg is csináltam. Nem is szerettem volna, ha ott lábatlankodik a férjem, és esetleg olyasmit lát, amit nem kéne. A legkevésbé sem hiányzott. Vajúdtam, szültem, és utána elláttam a gyereket. Ez így van rendjén, nem?” – mondja Zsuzsa, aki szerint náluk eleve fel sem merült, hogy ketten legyenek a kórházi szobában, ők hagyományosan képzelik el a szülői szerepeket, és úgy érzi, hogy ezzel mindketten elégedettek is.
Edina férje, Laci viszont úgy gondolja, hogy az életét változtatta meg a szülés élménye. „Nemcsak azt volt csodálatos látni, mekkora erő van a feleségemben, de – ezt minden apának mondom – elképzelhetetlenül felemelő látni azt, ahogy megszületik a gyerekem. Olyan, ami nincs, nem lehet hasonló az életben. Nem tudom leírni, de hogy soha nem fogom elfelejteni, az biztos” – Edina pedig hozzáteszi, hogy Laci nélkül nem tudta volna megcsinálni.
A szülésben nincs kötelező felállás. Anya nélkül nem lehet, ez biztos, de apával sem kötelező. Egy dolgot viszont jó szem előtt tartani: olyan, hogy valakinek megszületik a gyereke, nem történik akárhányszor az életben. Ki lehet hagyni, és ha jó ok van rá, ki is kell (legalábbis az apák részéről), de megismételni meg visszacsinálni már nem lehet. Szóval jól meg kell előtte beszélni, és az anyukának is fontos átgondolni, hogy valójában mit is szeretne.