Tudományos tény, hogy mire valamit megtanítasz kisgyerekednek, addig körülbelül 600-szor hívod fel rá a figyelmét. Hihetetlen. Egy darab hatéves és két darab három és féléves édesanyjaként néhány év leforgása alatt ezek szerint legalább 1800-szor magyaráztam el, hogy a zebrán csak kézen fogva megyünk át, hogy hátul is alaposan meg kell mosni a fogainkat, hogy ne egyék meg a kedvenc rúzsom, vagy hogy a paprikában rengeteg a C-vitamin. Türelmem és kitartásom ma már siker koronázza, de mindig van újabb és újabb tétel, amit nem elég egyszer ledarálnom. Ma már sokkal kevesebbet korrepetálok. Azt hiszem, semmit nem kell 600×3-szor elszajkóznom, így már rám is érvényes Janikovszky Éva örökbecsűje, miszerint „Már százszor megmondtam!”. Már csak százszor.
Három gyerek anyukájaként évek óta folyamatosan tanítok, terelgetek, biztatok, kérek, mesélek, magyarázok. Be nem áll a szám.
Ahogyan az övék sem (hál’ isten egyébként). Valahogy úgy érzem, az én nevem egyfajta kötőszó: mint némelyik kamasznál a bmeg vagy az izé. Gyakorlatilag minden mondatba belefogalmaznak, minden kérdés mögé odabiggyesztenek, velem történik a felkiáltás, és minden óhajukat velem indítják. Ébredés után elsőként az én nevemet susogják a fülembe, és talán elalvás előtt is én vagyok az utolsó szavuk. Lassan hat éve „kereszteltek” anyává, s ez idő alatt kialakult bennem egy különleges pavlovi reflex: ejtse ki „anyát” a száján bárki, legyen az egy ismerős kiskorú a játszótéren, egy idegen kisutód a villamoson vagy a nővérem gyerekei, én azonnal felkapom a fejem, és szolgálatba helyezem magam. Mert ez a név nekem csak egyet jelent: szükség van rám.
Gyerekeim értelmes beszéde mégsem velem indult. Jóval előbb mondták ki apa nevét vagy Bingó kutyánkét, mint azt, hogy anya. Sosem felejtem el, amikor először a szájukra vettek: talán igazán akkor tudatosult bennem, hogy már nemcsak sima Rella vagyok, hanem felelősségteljes, pótolhatatlan lény, aki három kisembernek sokkal több, mint akitől génállományuk felét örökölték. Hallani ezt a mennyei mantrát, igazi büszkeség. Mindig megdobogtatták a szívem. Ma már persze kicsit más a helyzet. Az a furcsa, ha nem hallom ötpercenként a saját neveim valamelyikét, sőt azt vallom: bizony jóból is megárt a sok. Kíváncsi voltam, hogy három gyerekem hangján huszonnégy óra alatt hányszor hallom ezt a szót: anya, anyuci, mami, mamuci, mamus – néhány éves „anyakönyvi” nevem mellett számos becenévvel is illetnek a srácok. Olykor viccből Rellának hívnak, vagy úgy, ahogy édesapjuk becéz: Kacs. Mindegyik én vagyok. Mind ugyanazt jelenti.
Kiabálják ezer decibellel, vagy duruzsolják alig hallhatóan, én azonnal ott termek. Bűvös varázsszó.
Egyik nap, amikor én ébredtem legkorábban, elővettem három papírt és egy tollat, amiket aztán egy pillanatra sem engedtem el. Huszonnégy órán keresztül szorgalmasan striguláztam. A „jó jeggeeet, mami”-tól egészen az „álmodj szépeket, mamuci, holnap találkozunk”-ig minden egyes nevemre húztam egy vonalat a megfelelő cetlire. Tudatosan figyeltem, gyerekeim mikor használják a nevem leginkább: mindig. Pedig igazán önállóak, ügyesen boldogulnak a segítségem nélkül is. Mégis jó, ha ott vagyok. Legalább a közelben. Annyi biztos, hogy mindhárman tökéletesen kijelentenek, kérdeznek, felkiáltanak, felszólítanak és óhajtanak. Akár mindezt egyszerre is. Íme, néhány kiemelt mondat, ami elhangzott „anyázós” napunkon:
„Mi mozgatja a testünket, mami, az agy?”
„Jó, anya! Akkor nem hívlak meg a szülinapomra, és nem is vagy a barátom!”
„Mamuuuus, te mit akarsz vezetni: tehervonatot vagy konténerszállítót?”
„Imádlak meg szeretlek mamuci, mint egy cukorfalat!”
„Mami, most már végre elmondod, milyen színű a gravitáció?”
„Te vagy a világ legszebb anyukája még akkor is, ha picit pattanásos meg anyajegyes az arcod, mint most.”
„Anyuci, Solton angolul vagy magyarul beszélnek az emberek?”
„Mamiiii, nézd csak, találtam egy szerelmes bodobácsot!”
„Tök szép pályaudvart építettél velem, köszönöm, Rella!”
„Bárcsak mindig májkrémes kenyér lenne reggelire, mert azt úgy szeretem, mint téged, mama!”
„Anya, nem inkább apa, gyere légyszi! Anya, gyereee!”
Miután elhangzott napunk utolsó édesanyjának valamely formája, böngészni kezdtem az interneten, hátha volt még rajtam kívül olyan elvetemült, aki erre a matekra adta a fejét. De sehol nem találtam arra adatot, másnál mennyi az átlagos napi anyázások száma. Így sajnos nem tudom, hogy gyerekeim „teljesítménye” kimagasló vagy éppen csak elégséges. Bevallom, nekem nem tűnik soknak.
Csipi + Nuli + Mircsi = (62 + 61 + 49) x 365. Σ = 62 780/év!!
Milliósra számítottam. No, lássuk csak, hova fejlesztették az én csöppjeim ezt a finnugor korból származó ősi örökséget?
Igazán reprezentatív felmérésem statisztikája:
- A nap első anyája reggel 5 óra 58 perckor hangzott el, az utolsót pedig este 21 óra 4 perckor regisztráltam.
- A köztes időben, vagyis aznap, amikor végig a gyerekeimmel voltam, nem mentek se bölcsibe, se oviba, összesen 172-szer szólítottak.
- Igen, hárman együtt 172-szer.
- Kisfiamé volt az első strigula, nagylányomé az utolsó.
- Mircsi 62-szer hívott, Nuli 61-szer (ki gondolta volna, hogy ők ikrek?), Csipi pedig 49-szer ejtette ki a nevem.
- Mindhárom gyerekem imádja a szóismétlést és a keretes szerkezetet.
- Ha nem számítjuk az anyamentes éjszakát, akkor reggel 6-tól este 9-ig óránként átlagosan 11,6 alkalommal harsogták a nevem.
- Egy hétre felszorozva 1204, egy hónapra 5332, vagyis átlagosan évente 62 780 alkalommal hagyom el a szájukat.
- Az „apákat” nem számoltam, pedig a nap tartalmazott olyat is. Nem csak nyomokban.
Naponta 172-szer hallani a saját nevem? A gyerekeim szájából? Néha fel sem tűnik. Nincs hírértéke. Aztán nap végén olyan is van, hogy idegesít, mert már annyiszor használták indokolatlanul. De tagadhatatlanul csodás érzés: a legtöbb „anyázás” simogatja a lelkem. Szeretem a nevem. És kifejezetten jó érzés, hogy nálunk nincs nap, amikor anyából csak egy van…
És te egy nap hányszor hallod a neved?